Wass Alber - Tizenhárom almafa (részlet)

Az adó dolgáért jöttem vóna – jelentette ki az öreg. – Ihol az írás!
Azzal odadöcögött az asztalhoz s letette reá a papírt. Erre Mózsi is előkotorta a magáét s odatette az öregé mellé.
– Itt van ez is, ni.
A hivatali férfiú megnézte nagy álmosan az egyiket, aztán a másikat.
– Nincsenek megelégedve a kivetéssel? – kérdezte.
– Hogy értsük ezt? – kapta föl az öreg a fejét és harciasan körülnézett. Ezt tette Mózsi is, de nem látott veszedelmet sehol.
– Hogy sokallja-e az adót? – fordította át a kérdést magyarra a nyeszlett.
– Sokallani nem sokallanánk mi aztat – csavart egyet az öreg a bajuszán –, csak éppen hogy nem tudjuk megfizetni!
– Szóval haladékot kérnek? Mi?
– Mégpedig végérvényeset! – emelte föl az öreg az ujját.
– Hogy értsem ezt? – meresztette el a másik a szemét.
Még a kisasszony is abbahagyta a körömmunkát, s úgy nézett az öregre, mintha soha addig vénembert nem látott volna.
– Úgy, hogy sem most, sem hónap, sem egy esztendő múltával, sem tízzel én ezt a pénzt meg nem fizethetem!
– S miért?
– Azért kérem – tüzelt az öreg –, mert én a rómányok alatt mind a huszonkét esztendőt egybevéve nem fizettem annyit, mint amennyit maguk itten egy esztendőre követelnek rajtam. Márpedig idehallgasson. Ha az ellenségem, aki számára én csak egy büdös székely vótam, beérte huszonkét esztendő alatt ennyivel, magiknak akkor százhuszonkettőre is sok kell legyen, sze tán azért gyüttek, hogy megsegítsenek, igaz-e?
Hehehe! – kacarászott a fiatalember. – Ravasz ember maga, apám! Csakhogy az államnak kell ám a pénz! Utakat kell csináljunk magunknak, tisztviselőlakásokat kell építsünk magunknak, mert itt semmi nincsen!
De az öreg nem hagyta magát. – Akinek nem jók a mi utaink, ne gyüjjön ide! Vagy csináljon jobbat, a maga pénzin s ne az enyimen!

barátaimhoz

nem az a város, nem a hely,
nem a kocsmaszag, vagy a zajok
nem a sör, és nem a bor,
nem is a halk, sötét sarok
nem a küzdelem, mit ott éltem,
míg vers lett a szóból,
nem az ember, ki akkor voltam,
ki a gyengeségnek hódol
nem a szesz, és nem a füst,
az most is itt van, ha akarom,
nem az élet, mit otthagytam,
nem az hiányzik most nagyon

de az értelmetlen szavak,
de a szavak nélküli értés,
bármi, amit Ti mondtatok,
volt az dicséret vagy sértés
az együtt töltött sok-sok idő,
minden egyes pillanat,
a grafomán, és a festő,
na meg a dartonita pap
együtt élés, együtt érzés,
vigasz egy szomorú napon,
minden, amit Ti adtatok,
az hiányzik most oly nagyon

(by me, a közzététel időpontjában)

Wass Albert Márciusi ballada

Fenyők fekete lombján
már gyantaillat árad.
Az alkonyat lilája
övezi lent a fákat.
Egy kis patak dalolgat…
rég nem dalolt már senki.
Dalát a fenyves-erdő
kacagva visszacsengi.

A nyirkos erdő mélyén
ébredni kezd az élet.
Az éledő rügyek közt
széncinke-had mesélget.
Rigók halk füttye szólít
a csöndes esti lesre,
s halk nyár-illúzióval
köszönt a szürke este:

…Lágy csendű lombok alján
pásztortűz fénye éget…
A tölgy-erdők susognak
csodálatos meséket…
Leszáll a tarka álom…
s míg csöndesen elalszol:
fejed felett a fákon
csengő poszáta-dal szól…

Fenyők fekete lombján
már gyanta-illat árad.
Az alkonyat lilája
övezi lent a fákat.
Egy kis patak dalolgat…
rég nem dalolt már senki…
dalát a fenyves-erdő
kacagva visszacsengi.