2003 Replace/ Millenáris Fogadó Gallery

Csiga Galéria – MILLENÁRIS, Fogadóépület

Pál Csaba: Replace 

Kedves megjelentek.

Pál Csaba kétféle jelentésközvetítő eszköz segítségével készült munkáit láthatjuk a kiállításon: festői, grafikai gesztusokból álló síkmunkákat és egy installatív tárgy-együttest. ’Jelentésközvetítőt’ mondtam, ám a valóságban ’dühöngőt’ kellett volna használni. Csaba számára a dolgok, miként a vonalak, képek belülről áramló összefüggésrendszerek. Ugyanúgy belülről áradnak, mint a csövek és összeköttetések, a görbült vonalak hálózata. Aztán persze a grafikai és tárgyi összetevők ráadásul kapcsolatban állnak egymással; egy lekövethetetlen, titkos és alkimisztikushoz hasonló jelentés-összefüggés alapján. Ám ne keressük a kulcsot: a megoldás nem leírtak szerint kínálkozik, hanem a művész mániákus felületrovó- és tárgyátalakító tevékenységének hatásaként. Mint ilyen leginkább az ismétléses mechanizmusok rendjébe sorolható.

A tárgyi műalkotásokat nézve korábbi tapasztalatok, művészi műhelygondolatok újraformálásával, egyfajta rekreációs gyakorlattal van dolgunk. A képeken és az installáción egyaránt visszaköszön a személyes aktivitás teréből, valamint a világ lényegéből eredő energiapályák, erővonalak, duktusok hálózata. A csatolt áramkörök és a földet átfogó Hartmann-hálóhoz hasonló tárgykapcsolatban elveszti eredeti funkcióját a betapasztott virágcserép, és energiaátalakító- energiatovábbító egységként értelmeződik. Duchamp Nagy üvegétől – többek között – az különbözteti meg, hogy hiányzik belőle a tudományosság megtévesztő hűséggel előadott lekamuzása. A képeken grafikailag megfogalmazott körkeresztet; a drótok és csövek hálózatát; a lezárt, betapasztott, átalakított tárgyak-eszközök rendszerét nehéz is lenne egészen heroikusan komolyan venni. Csaba transzformációra hajlamos közbelépésével a világ új képe tárul fel műveiben. Pythagorasz és Heisenberg után a személyes csatolások eredményeként a világ lényegét megintcsak a számokban határozza meg: a világ mint skalár és reláció tűnik fel, – némi pszichologizálással megspékelve.

Pál Csabát évek óta foglalkoztatják nyelvi, filozófiai, természettudományos teóriák. A teorémák többnyire gondolat-modellek formájában kerültek megjelenítésre. A teorémák mellett a tapasztalat szétszórtabb, ám legalább olyan erőteljes összefüggés-hálói is szerepet játszanak művei kialakításában. Milyen teoréma van a fehér kishajóban – tehetjük fel joggal a kérdést? Ha bizonyos numerológiai elemektől eltekintünk, ebben a műben nem a teoréma, hanem a tiszta érzet egyöntetűségét kapjuk. Alapanyaga tehát egy másik entitás. „Kis hajó az élet tengerén, … Evezz, csak evezz az élet tengerén, de vigyázz, hogy ki ne köss a bánat szigetén!” írtuk általános iskolai osztálytársnőink emlékkönyvébe. Ezt a rögzült képzetet most felül kell írnunk magunkban, ahogyan a számítógépben átnevezzük-felülírjuk a fájlok neveit kiterjesztését, ha már nem az eredeti tartalmat akarjuk kommunikálni a dologról. Így nevezi át, alakítja tovább Csaba is a Replace-ben (a kiállítás címe!) – amely a Rename közeli megfelelője – a korábban lezárt, bedugult művészi információ közléscsatornáját, hogy segítségükkel reciklikálja gondolatait, érzéseit, egzisztenciális tapasztalatait -egy olyan összefüggésrendszerben, amelyet régebben dialektikus kapcsolatnak neveztek volna.

Tisztelt vendégek, kapcsolódjanak be tehát az áramkörbe, rezegjenek együtt a művésszel, -megrázó élményeket kívánok!

Készman József

 

Rétegek
Pál Csaba Replace című kiállítása
Fogadó – Csiga Galéria (Millenáris) július 20-ig.

Irodalmi alkotások elemzése esetén bevett gyakorlat, hogy a rec. elsősorban magával a művel foglalkozik, azaz nem támaszkodik minduntalan külső tényezőkre – például a szerző biográfiai adataira, a korszak történelmi eseményeire vagy stiláris jegyeire. Az önmagában létező mű fogalma persze merő fikció, gyakorlott műkritikus ugyanúgy számol a művész korábbi műveivel, a választott hagyomány és az adott kor jellemzőivel. Továbbá a másodlagos irodalom (irodalom-, művészetkritika, illetve -elmélet) termékeivel is – azaz a művészről korábban megjelent írásokkal. Ez a gyakorlat főként akkor erősödik fel, ha az adott műkritikus nem tud/nem mer kapcsolatot teremteni a művekkel, vagy ha – mint esetünkben – az életműben meghatározó a koncepcionális (analitikus) szemlélet. Így eshet meg az, hogy a művészről megjelenő, értő hangú kritikák egy része ugyanazokat az állításokat (nota bene: idézeteket) ismételgeti, tudomást sem véve arról a tényről, hogy egy kiállítás esetében egy adott térben, egyedi módon elhelyezett, véges számú művel találkozik a befogadó (az adott individuum).

Pál Csaba egyenesen megnehezíti a művészettörténészek feladatát: különböző műfajú (rajz, installáció, festmény, fotó, print, elektrografika) alkotásai a„nyelvi, filozófiai, természettudományos teóriák leképzésével, a képi és logikai kijelentések viszonyának modellezésével, a fogalmi és materiális valóság kérdéseivel foglakoznak”. (P. Cs.) (Ily módon azonnal demonstrálható az a gyakorlat is, melynek során a műkritikus a művész ars poeticájába kapaszkodik, hogy megkönnyítse feladatát.) Ezáltal a létrejött művek szorosan kapcsolódnak is egymáshoz; felülírnak, továbbgondolnak egyes kérdéseket, felhasználnak konkrét képi elemeket. Az újabb és újabb műalkotások úgy rakódnak rá a korábbi rétegekre, hogy ezek – néhol alig észrevehetően, néhol látványosabban – előbukkanjanak. A Csiga Galériában látható kiállítás címe (Replace), illetve a kiállított festmények és az installáció is megerősíti ezen alkotói gyakorlat létét – a kérdés persze az, hogy az életmű ilyen típusú rétegzettségéről való ismeretünk helyettesítheti-e a (lehetséges) esztétikai befogadást. Hiába tudjuk ugyanis, hogy az installáció az 1997-es újpesti illetve az 1999-es Francia Intézet-beli egyéni kiállításból „származik”, és itt – bár megváltoztatott formában – pótolja és felváltja az „eredeti műveket”, hogy a festmények az évek során folyamatosan alakulnak, az egyes festékrétegek újraírják és megváltoztatják (elfedik, vagy épp kitakarják) a korábbi felületeket. A „mezítlábas” kiállítás-látogató aligha rendelkezik ilyen ismeretekkel, viszont ha tetszik neki, utólag még mindig beszerezheti ezeket: a terem sarkában álló számítógépen végigböngészheti a művész korábbi kiállításairól és munkáiról készült CD-ROM-ot.

A Csiga Galériában három hármas egység (triptichon), illetve egy installáció látható, melyek számos asszociatív kapcsolódási pontot kínálnak a nézőnek. A nagy méretű (egyenként 140 x 100 cm-es) és több rétegű „nonfiguratív” festményeket összeköti a kör motívuma, hol a festmény szélén sötétlő körcikként, félkörívként, hol a fehér festékréteg alól kibukkanó sárga körként, hol a fehér festékrétegbe karcolt, derengő körvonalú elemként. Néhol a sárga, fekete és barna felületeket különböző mértékben elfedő fehér réteg mögül tárgyak sziluettjei sejlenek fel (korsó, kenyér?), máshol a faktúra felszínén bukkannak fel (pohár?, egyenlő szárú kereszt). A központi triptichon domináns fekete felületét elfedő fehér ecsetvonások vagy a bal oldali mű erővonalai mind egyfajta zuhanás, kiömlés képzetét erősítik, melyet mintegy lezár a jobb oldali egység nyugalma. Az installáció egy kör alakú alapzaton álló fehér hajóból, és ezzel a központi egységgel drótokkal és fehér „vezetékekkel” összekapcsolt, négy fehér színű elemből áll: egy kör alakú alapzatra fektetett „lámpá”-ból, egy félgömbből, egy felfordított „virágcserépből”, tetején félgömbbel és egy oldalára fektetett „virágcserépből”, amelyhez két mikrofonra vagy habverőre emlékeztető tárgy kapcsolódik. A titokzatos tárgyegyüttes egyes elemei a nyugati kultúra és a keresztény ikonográfia szimbólumait idézik fel: a gömb a kozmosz tökéletes mása, kör alakú sík metszete a föld, az ezen „úszó” hajó (barkácsolt bárka) pedig a földhöz van rögzítve (lehorgonyozva). A földhöz és a vízhez (úgy is, mint a makrokozmosz négy elemének feléhez), társulnak a felismerhető (?) alakzatok, a kereszt, a kenyér vagy a korsó, amelyek ikonográfiai terheltségük folytán olyan rétegzettségű értelmezési szinteket nyitnak meg, melyek állandó kutakodásra késztetik a befogadót. A nyelv azonban – mint ez írásból is kitetszik – nem elégséges egy műalkotás megragadására. Marad a gömbbe zárt, rétegzett világ, a faktúra szépsége, amelynek át- és megéléséhez még sincs szükség bármilyen bennfentes ismeretre. Mert ott kezdődhet el a műélvezet, ha a pszeudo-tudatlanság luxusát néha-néha megengedjük magunknak.

Dékei Krisztina