Jön az új élet, és elkezd téged

...mintha te kezdted volna el.

Ezt mondjuk nem én találtam ki, hanem Müller Péter Sziámi, de valahogy így vagyok vele. Olyan, mintha átvették volna felettem az irányítást a körülmények. Ez leginkább azért ijesztő, mert eredetileg én akartam.

Persze azt mindenki tudja, hogy valami legendásan félek a változásoktól, és foggal-körömmel ragaszkodom a megszokotthoz, meg a kis ketrecemhez, benne a mókuskerekemmel, ahol tudom, hol a kaja, és hány lépés a sarokig, na de engem innen most kiborítottak.

A legszánalmasabb, hogy csupa pozitív változás történt, én meg görcsölök, stresszelek, pánikolok, nem alszom, gyomrot remegtetek, ideges vagyok és utálatos, valamint a végkimerültségig fáradt.

Danival - aki pedig a világ legnagyobb főnyereménye, és még mindig fülig ér a szám, ha csak gondolok rá - a vártnál nehezebb összeszoknom, pedig úgy vártam, hogy végre együtt legyünk, mint ahogy még semmi mást. Persze ő se egyszerű eset, de miután az eltelt egy évben egyetlen apró konfliktus se volt köztünk, egyetlen hangos vagy indulatos szó nem hangzott el, én simán bevettem, hogy az összeköltözés és az együttélés is zökkenőmentes lesz, na hát nem az. Ő pont ugyanolyan, mint eddig, csak most sokkal magasabb koncentrációban, én meg ezt nehezen viselem. Ő meg azt viseli nehezen, hogy én megváltoztam vele szemben. Várom, hogy teremtsünk valamiféle egyensúlyt, de ha ő nem tanul meg békén hagyni, én meg nem tanulok meg (aktívan) foglalkozni vele, abból még lehetnek bajok.

Mindehhez jön az új munkahely, amit a tökéletesen megfelelő pillanatban találtam, ugyanis heteken belül elvesztettem volna a régit, már értesítettek is róla. A munka egyelőre nem éppen a legkreatívabb, de érthető, szépen lassan már átlátható is, a második héten elkezdték tényleg a hasznomat venni, és nemcsak a levegőt szívtam el a többiek elől az irodában. Lelkes és barátságos fiatal banda van (hozzájuk képest viszonylag öreg banya vagyok), pörögnek, mint a búgócsiga, én meg igyekszem felvenni a ritmust, ami a jó öreg nyugodalmas főiskolához képest olyan, mintha vagy  százszorosára lenne gyorsítva. Totálisan agyhalott vagyok estére, és mire elkezdtem volna megszokni, jött egy rendelkezés, hogy akkor a következő két hétben tíz órás munkarend... nyekk.

Tényleg a határaimat feszegetem, és ennek eddig már az életem több területén is látom a kárát. Haszna egyelőre nincs (talán majd az első fizetési papíromon azt is meglátom azért.) Jó lenne egy kicsivel komolyabb stressztűrő képesség, de hát azt most már honnan vegyek, ha egyszer annak idején nem álltam sorba érte.

Mondogatom magamnak, és hiszek is benne, hogy ami most történik, az JÓ, és remélem, hamarosan valóban úgy is fogom érezni, csak most még nagyon nem találom a helyemet az új életemben. "Újszülött leszel itt újra, és idegen lesz ez a hely", ez is stimmel. De én akartam, elértem, és jó lesz. Csak még egy kis türelem, rugalmasság és alkalmazkodás kell.
Meg talán citromfűtea :-)

Kabátvásárlás Juditkával

Judit új kabátot szeretne, kapucnisat.
De olyat, aminek a kapucniján szőrme NINCS.
Ha levehető, az nem jó, mert akkor VOLT.

(Facebookon ezt már persze megírtam, de a kedvenc Juditkás történeteket azért szeretem itt is megörökíteni.)

Filmnézés

Még zöldebb a szomszéd nője. Beszélget a két öreg:

- Akkor most mit csináljunk?
- Berúgjunk?
- Be.

Visszaszámlálás

Akkor most még négyet alszom, és a hétvégén végre megérkezik hozzám az a "lakótárs", akire szerintem nagyjából mindig is vágytam :-)

Továbbra is pakolok a lakásban, hogy elférjen, és ennek kapcsán tízpercenként kell olyan döntéseket meghoznom, amik egyébként sajnos teljesen egyértelműek, és mégis annyira nehezek.... mert ugyan szükségem van-e a pöttyös pizsamámra, az utolsó megmaradt ajándékra, amit az apai nagyanyámtól kaptam? Persze hogy nincs. Szanaszéjjel nyúlt, elöregedett a gumi a derekában, kifakult, helyenként szűk, máshol lóg. És most ki kéne dobnom, de ez az utolsó, amit a mama vett nekem.

Kell-e a vatelinnel bélelt, kockás flanel favágóing, amit apám hozott nekem talán Franciaországból? A mandzsettája szétfoszlott, a gallérja botrányos, utoljára talán tizenöt éve volt rajtam, és egyébként még mindig iszonyatos nagy. Nem kell, de kidobni? Amikor aputól kaptam?

Judit húgom megmentett kacatjai, az általános iskolai tankönyveink, az öcsém bazinagy plüsskutyája, a Blöki, meg a mackó Bandi és a zöld macska... nem kell, nem kell, nem kell.

Szóval szétborítottam a lakást, és most méla tekintettel ülök a romhalmaz közepén, és nem tudok mozdulni se előre, se hátra.

Dani szerencsére már százszázalékosan levette, hogy zavar keletkezett a rendszerben, és csak annyit mondott, hogy jól van, akkor hagyjam abba, elsőre feljön kevés cuccal, és majd együtt megcsináljuk apránként, mert pontosan tudja, hogy egyedül én ennek soha nem érnék a végére. Azt hiszem, többek között ez az, amiért végül pont ő lesz az, aki BEKÖLTÖZIK :-)

Irodalom és nevelés régen és most

Mi a fenét olvassak, hát levettem a polcról A Dzsungel Könyvét. Apámé volt a kopott könyv, jószagú, puha papírra nyomtatták, keményfedeles a borítója, sötétbordó textil a gerince. 1960-ban adták ki.

Talán ezért, vagy ki tudja, miért, az előszóval kezdtem az olvasást. Egyértelműen gyerekekhez szól, tegezi az olvasót, és inkább mesél. Mesél a gyerekeknek Indiáról, Kipling életéről és munkájáról. Érdekesen, olvasmányosan, gyerekek számára is érthetően. Aztán egyszer csak úgy dönt, hogy ideje... de innentől idézem inkább:

"Ámde ő angol volt, ha Indiában látta is meg a napvilágot; mégpedig az angol uralkodóosztály tagja és kedvenc költője. Ő a magáénak akarta tudni Indiát és Indián kívül a hódító Brit Birodalom valamennyi gyarmatát. A vadállatokra mindig szeretettel gondolt, de a gyarmatok lakóit nem tekintette egyébnek, mint az angol urak alázatos kiszolgálóinak. Nagyon szépen írt, de az angol urak érdekét szolgálta vele; dallamos versei a hódító és embertelen gyarmatosítókat dicsőítették. Nem hiába volt az imperialisták legkedvesebb költője, legtöbb könyvében nem látott túl az angol uralkodóosztály önzésén. De egy-két könyvében - anélkül, hogy maga is észrevette volna - mégis túllépett ezeken a szűk korlátokon. Éppen azokban a könyvekben, amelyekben leginkább visszavágyódik a szülőföld bozótjai közé. A gyermekeknek írt szép mesékben, vagy a Dzsungel könyvében elfeledkezett arról, hogy ő tulajdonképpen a kíméletlen gyarmatosítók poétája..."

És a kiadó még azt is fontosnak tartotta közölni a gyerekekkel, hogy:

"a legtöbb művében a gyarmatosítók dicsőségét hirdette, vagyis az embertelenséget, a kizsákmányolást szolgálta. A politika nyelvén azt mondjuk, reakciós volt."

Biztos vagyok benne, hogy a főiskolán angol irodalomból vagy gyerekirodalomból tanultunk mi Kiplingről, de sajnos már nem emlékeztem, hogy mit. Ezért gyorsan utánaolvastam, és tényleg gyakran emlegetik úgy, mint az egyik legvitatottabb megítélésű angol írót.

Na de akkor is: hogy kerül ez így bele (és minek) egy, a gyerekeknek szóló előszóba?
Nagyon jó könyv ez, kedves gyerekek, de ez a Kipling bácsi egy rohadék volt, akinek nagyon-nagyon szégyellnie kellett volna magát, meg se érdemelte volna a tehetségét, amivel ezt a történetet, és még sok másikat összehozta, a Nobel-díját meg aztán pláne nem, és valójában ti is szégyellhetitek magatokat, ha ilyen előszó után még mindig érdeklődve forgatjátok a könyvét. Teszed le MOST, büdös kölke!

Egyébként pedig erről most nekem éppen ez a szép, új, 2014-ben kiadott hetedikes irodalomkönyv jut eszembe, a bűnös nyugatimádattal, meg az a hatalmas szerencse, hogy a tankönyvíró bácsik és nénik itt nálunk mindig időben megmondják a gyerekeinknek, hogy miről mit kell, sőt: mit szabad gondolni.

Bence mostanság

Tegnap "találtam" ezt a képet Bencével, tavaly ősszel készült. Akkoriban még azt kérdezgette, hogy szeletem-e :-)

Azóta már nőtt egy csomót (bár ez a felsője még jó rá), meg a bölcsi is megtette, amit meg kellett tennie, szóval most már azt kérdezi, hogy odaadom-e neki a pilosz telefonomat, mert haza akarja vinni, és ha nem hozom el vasárnapra, akkor lelő.

Viszont még mindig "szegít", ha horgolok vagy kötök, és mostanában Sün Balázst kell neki olvasni. Telefonról kezdtük egy hosszú autóúton, és az öcsém nem fűzött hozzá nagy reményt, hogy le fogja kötni. A harmadiknál már kezdtük sejteni, hogy de, leköti :-) Ezen a képen már könyvből olvastuk. Századszor :-)

Ja, ami még újdonság, hogy három napja ovis. Alma a jele, és a hős géppuskás reggelente sír :-D

Juditkával öröm a vásárlás

Korán érkeztünk egy találkozóra, volt még egy félóránk, hát akkor sétáljunk.
Az egyik kapualjban a cipőbolt kirakata előtt nem tudtunk csak úgy elmenni. Olcsó cipők voltak, biztos kínaiak, mert mi nem az, kívül persze műbőr, de belül valódi bőr béléssel. Helyes kis "babacipőcske" fazonú topánkák.
Mondtam a húgomnak, milyen jól néz ki, közölte, hogy akar egy olyat. Felhívtam a figyelmét, hogy aktuálisan kábé ugyanolyan van a lábán, de ez úgy különösebben nem érdekelte.
Pfff, hát osztottam-szoroztam, jó, végül is enni nem kér, nem is drága, lesz egy tartalék őszi-tavaszi cipője, hát üsse kő, megveszem.
Bementünk próbálni.
A cipőt bézs, fekete és bordó színekben lehetett kapni.

Jucus egy bézs színűt próbált fel, jól állt a lábán, csak hát a színe az olyan... nem illett a jelenlegi ruhatárához, meg úgy általában egy fiatal lányhoz. Nénis volt, na. Mondtam neki, hogy OK, nagyon klassz, de mi lenne, ha felpróbálna egy másik színt is, mert ez a bézs nem annyira áll jól neki, és nem lesz mihez felvennie különben se.
Bordóból nem volt 39-es, kértünk feketét.
Felvette, annak is jó volt a mérete nyilván, sokkal jobban is nézett ki rajta.
- Akkor megveszem neked, Judit, jó?
- Jó.
Kikészítettem a pénzt, és a pénztár felé fordultam, miközben még feltettem az utolsó kérdést:
- Ugye, fogod hordani?
- N.E.M.

Mappák/4. - A bizonyítványokat megtartom.

Az apámnak általános negyedikben "kifogásolható" volt a magatartása :-)
Ehhez én csak annyit fűznék hozzá, hogy: HÖHÖ :-D :-D

Utazás a mappáim körül, 3. rész

Amelyből megtudjuk, hogy apám fizetése a halála előtt, 1998-ban, bruttó 170.000 Ft volt. Gugli szerint az akkori minimálbér pedig 19.000 Ft, csak viszonyításként. Anyu mondjuk gyesen volt az akkor 8 éves - de nyilván már akkor is pont ugyanilyen autista -Juditkával, ő 10.500 Ft-ot kapott havonta. Érdekesek ezek az adatok, elgondolkodtatóak.

Ez a mappa egyébként apunak az autóbalesetben bekövetkezett halálával, temetésével, örökösödéssel kapcsolatos papírokat volt hivatott egyben tartani. Így pl. a halottvizsgálati jegyzőkönyvet, amivel eddig soha nem találkoztam. Akárhány év telt el, megrázó volt olvasni, hogy a halál oka: aortaszakadás, belső vérveszteség. Az orrom alatt motyogva reméltem, hogy abban nagyon gyorsan meg lehet halni... Dani vett egy nagy levegőt, felkészült, majd inkább nem mondott semmit.

Aztán egy ismerős-ismerőse ügyvédnő levelezett biztosítókkal nem-vagyoni kártérítésért, amit esküszöm, nem emlékszem, hogy megkaptunk-e, de talán egy részét igen. nem bíztuk a véletlenre: MINDEN egyes iratból az eredeti mellett volt még legalább két másolat. Úgy döntöttem, menjenek mind békével.

(Futottak még: anyám adóbevallásai 2006-tal bezárólag, ezt 2011-ig kellett megőrizni, ami - ha jól számolom - szintén elmúlt már.)

Nem mondom, hogy fájdalommentes beavatkozás papírdarabokról kirakósként összeillesztgetni, majd a szemétbe dobni a szüleim egész életét, de attól tartok, az igazi feketeleves tényleg a Juditkával kapcsolatos irdatlan mennyiségű dokumentáció kiválogatása és elrendezése lesz. Kitartást kívánok hozzá magamnak.

Mappalomtalanítás, 2. nap

Mára nem vállaltam túl nagy kihívást, de későn is jöttem haza, tutira kellett mennem. A 2006 előtti telefonszámlákat és az évekkel ezelőtt megszüntetett bankszámlámról még mindig meglévő számlakivonatokat szavaztam ki. Ezzel nem is egy, hanem KETTŐ mappa tűnik el a polcról. Tényleg, azt még nem döntöttem el, hogy a megürült, de hibátlan mappákat is szélnek eresztem-e... nagy eséllyel igen.

(Majd a Juditkával kapcsolatos anyagok rendbe tétele lesz az igazi nagy falat, azt valószínűleg hétvégére hagyom.)

Lomtalanítási akció "várom a párom" jeligére, tanulságokkal

Mert nem fog beférni.
Vagyis hát ő maga meg még a ruhái, azok simán, mindenféle gond nélkül, de minden embernek vannak a járulékos kacatjai, amik KELLENEK, mert nem jó nélkülük, és kész. Na, a kacatokkal már bajok lennének, mert a lakásban pillanatnyilag ott élnek rajtam kívül mindazok az apró kis biszbaszok, amik 30 év alatt valahogy rárakódnak egy családra. Én meg, hát elfértem tőlük, minek dobáljak ki bármit is.

Na, majd most.
Megfogadtam, hogy a hátralévő 30 napban minden egyes nap ki fogok lomtalanítani egy mappát. Ez sunnyogásnak tűnhet, de igazából meg hőstett, mert a papírok átnézésének már a gondolatától is fáj meg viszket mindenhol :-D
Rengeteg mappa van, a szüleim gyakorlatilag mindent lefűztek és elraktak, mert hátha egyszer kell. Jók voltak ezek eddig a polcon, eszembe nem jutott átnézni, hogy esetleg ki is szórhatnék belőle egyet és mást.

Tegnap kezdtem az első mappával, amit találomra leemeltem a polcról. Számlák, jótállási jegyek, garanciapapírok, kezelési útmutatók voltak benne, de úgy értsétek, hogy a 32 évvel ezelőtti beköltözésünk óta nagyjából mindenről. KERAVILL és Videoton számlák, a régi gáztűzhelyünk mindenféle papírjai, egy gyümölcscentrifuga használati utasítása (ami már 20 évvel ezelőtt is 8000 forintba került, megállapítottam, hogy most se adnék érte annyit), és megvan ám a mosógép leírása is, érintetlenül, ahelyett, hogy rendesen felmágnesezték volna az oldalára. Bár lássuk be, egy Hajdu Energolux működésére nem olyan borzasztóan nehéz rájönni táblázat nélkül. Mindenféle mosáshoz Biopont ajánlottak egyébként, kivéve az egyikhez, amelyikhez Coccolinót (1997 nem volt annyira régen).
Találtam egy kis oktatófüzetet apám fényképezőgépéhez is, ezt mondjuk nem lett volna olyan rossz dolog korábban felszínre hozni. Ja, és megvan a kvarclámpánk tájékoztatója, nem is tudtam, hogy azt valójában apuéknál gyártották (Medicor Művek), de a szagára emlékszem. Ja, és a gáztűzhelyünknek, amit 1983-ban kezdtünk használni, és ha jól rémlik, akkor olyan 2006-ban vagy 2007-ben cseréltem le anyu halála után, valójában csak 12 év lett volna a várható időtartama.

A legviccesebb, hogy régen mindenhez, ami árammal működik, csatolták a kapcsolási rajzot is. Egy ideig. Aztán az újabbakhoz már nem. Lehet, hogy azokat még úgy tervezték, hogy javíthatóak legyenek?
(A garancia se 3 meg 6 hónap volt, de nem is csak egy év, hanem sokkal hosszabb, sőt, ha lejárt, utána még évekig biztosították a javításhoz szükséges alkatrészeket. Hoppácska.)

A második legviccesebb, hogy a gyűrűs mappának minden egyes "iratbugyijába" az anyám először is beleillesztett egy, legalább nagyjából méretre vágott kartonlapot, ami lehetett pl. egy felboncolt papírdosszié fedő- vagy hátlapja, viszont ugyanígy előfordult, hogy szaloncukros kartondoboz tetején bambuló pufók kisangyal merevítette ki a genothermet, vagy hát mit tudom én, hogy anyu pontosan milyen meggondolásból bélelte ki őket, mielőtt telepakolta volna. Ezt én így utólag azt hiszem, már nem fogom tudni értelmezni.

Érdekes kutatás volt, szó, ami szó.
De minden mappa véget ér egyszer, a legtöbb leletet kidobásra ítéltem (pár műszaki rajzot azért eltettem Daninak, hátha érdekli), ezek gyújtósként fogják végezni a telken.

Haladtam volna tovább, de sajnos a következő, találomra kihalászott mappában az anyámnak a kórházi papírjai és zárójelentései voltak. Esküszöm, elkezdtem, de úgy tűnik, erre most még nem vagyok képes.

Folytatom inkább az 5 évnél régebbi közüzemi számlák és sárga csekkek igazoló szelvényeivel, az valószínűleg veszélytelen, fájdalommentes, és látványos lesz.

Kapunyitási pánik, ami egyébként jó nekem

Emlékeztek még erre a bejegyzésre?
Csak mert IGEEEEEEEEN!!!!!!!!
Danit az ötödik beküldött pályázat után az egyik cég behívta interjúra, majd a beszélgetést követő két egész nap múlva (komolyan, két nap, és nem két hét, meg három, ahogy eredetileg ígérték) jól lecsaptak rá :-D

Szóval nagyjából egy hónap, és jön!!!!!

Én meg itt mindenki előtt töredelmesen beismerem, hogy eléggé be vagyok rezelve. Tök hülyeség, erre várok lassan egy éve - na jó, tudom, ne túlozzak, még egy éve sincs, hogy rendesen megismerkedtünk -, csak hát könnyű azt ismételgetni, hogy "majd amikor együtt fogunk élni", viszont nem tehetek róla, közben félig-meddig lemondóan belenyugodtam a távkapcsolatos verzióba, és most az egyik szemem sír (örömében), a másik nevet (örömében), a harmadik meg aggódik, hogy most akkor mi lesz. Nehogy valamit elszúrjak, meg ilyesmi.
Szerencsére Dani kiröhög, és azt mondja, hogy mindent meg fogunk oldani, és ha ő azt mondja, akkor az úgy is lesz, igazából mindig úgy szokott.

Heti főzőcske és beosztósdi Judittal

Amikor Judittal hazajöttünk Pécsről, azonnal el kellett mennünk bevásárolni, mert kongott a hűtő az ürességtől.
Hajlamos vagyok az impulzusvásárlásra, ami tetszik, azt megveszem, aztán otthon meg vakarhatom a fejemet, hogy ezekből most mi legyen. Általában túl sok mindent viszek haza, és a felhalmozott mennyiség most is ijesztőnek tűnt, de végül sikeresen átrágtuk magunkat a kajahegyen, és szinte nulla maradékkal zártuk a hetet.

Vettünk: fölösleges krumplit (mert volt itthon, csak elfelejtettem), 2 padlizsánt, 4 cukkinit, 4 répát, 3 paprikát, 1 kígyóuborkát, 1 brokkolit, 1 csomag fagyasztott spenótot, 1 fej jégsalátát, 1 doboz gombát, paradicsomkonzervet, 1 doboz zöldséges szendvicskrémet, fél kiló gouda sajtot, 2 camembert sajtot, 1 kis csomag feta sajtot, 1 leveles tésztát, 10 tojást, tejet, tejfölt, müzlit, sok joghurtot, egy rozskenyeret. (A nem vegetáriánus szekció részére - vagyis magamnak - pulykasonkát, virslit, csirkecombot.)

Főztünk a héten:

- spenótos-fetás tésztát (spenót és feta elhasználva)
- cukkinis frittatát (ehhez kellett cukkini, sajt, paprika és tojás)
- brokkolis-gombás rakott bulgurt (kinyírtuk a brokkolit és a gombát, meg némi további sajtot)
- paradicsomos padlizsánt (padlizsán kipipálva)
- mustáros-fokhagymás csirkecombfilét, vele együtt sült krumplival (sikerült felhasználni a csirkehúst, és kicsit csökkenteni a krumplihegy méretét).

Nem főztünk, de ettünk:

- camambert sajtos-diós jégsalátát
- vegyes zöldsalátát ezersziget-öntettel, főtt tojással és/vagy virslivel igény szerint
- jégsalátát pestós-joghurtos öntettel

Meg grillezett sajtos virslit, és mindenféle szendvicset felvágottal, sajttal, zöldségkrémmel, nyers zöldségekkel.
Menet közben kaptunk: 2 cső főtt kukoricát és egy haaaaaaatalmas görögdinnyét (el is fogytak).
A tojást és a tejet időközben pótolni kellett, viszont megmaradt egy darabka cukkini, és még mára is van ebédünk, de csomagoltam Daninak is.

Nagyjából minden elfogyott, én örülök, mert okosan gazdálkodtam, igyekszem a jövőben is példát venni magamról. Most például gyorsan sütök is valamit a leveles tésztából, és elvisszük magunkkal a vonatra.

Dombtető utca

"A" Dombtető, ez az apai nagyszüleimet jelentette, mármint a lakásukat Kőbányán, ahová a születésünk után engem is, meg három év múlva az öcsémet is hazavitték a kórházból.

Ahol egy ideig összesen heten laktunk másfél szobában. Ahonnan mi pár év múlva elköltöztünk, mert saját lakást kaptunk Kispesten. Ahol rengeteget voltunk megőrzésen iskola után, meg közben is. Ahová később már egyre ritkábban jártunk látogatóba az öregekhez. Ahonnan a nagyanyámat elvitte a mentő az agyvérzése után, és soha többé nem hozta vissza. Ahol kimostam a nagyapámnak a napok óta ázó koszos zoknijait, de csak ha cserébe főzött nekem vacak, túl erős kávét. Ahol egyszer csak egy látogatás alkalmával a nagybátyám a konyhában megtalálta az apját, aki akkor már halott volt.

Ami évekig üresen állt, majd az öcsém költözött oda az akkori barátnőjével, aki nem bizonyult véglegesnek. Ahová végül is a feleségét hozta.
Ahová az újszülött Bence érkezett.
Ahonnan a sógornőm lelépett, hogy aztán honfoglalósdit játsszon a másik nagyszüleim házában.
Ahol az öcsém mostanáig egyedül élt, ahol az anyagi gondjai már túl nyomasztóak voltak, és amit már mindenkinek nehezére esett fenntartani.
Amit meghirdettünk, és vártuk a vevőt, aki nem jött, aztán egyszer csak mégis.

Aminek az adásvételi szerződését ma fogjuk aláírni, 5 órakor a Stollár Béla utcában.

Ahová úgy kellett menni, hogy az Újhegyi sétánynál leszálltunk a 68-as buszról, a trafik után jobbra fordultunk, végigmentünk a bolt melletti felső járdán (az alsót szigorúan csak visszafelé használtuk), majd a lépcső melletti babakocsi-tolókán rohantunk le. A kapuhoz mindig is kulcsunk volt, felmentünk a lifttel, amit egyszer a nagybátyám szerelt meg valamivel, amit csak úgy a zsebéből kapott elő, mert munkában is azt használta, a Ganz-Mávagnál dolgozott, véletlenül épp lifteket gyártottak.

Nyolcadik emelet harminckettő, a bejárati ajtó talán sosem volt zárva, de óvatosan kellett nyitni, mert mögé nyílt a konyhaajtó, és nem lett volna vicces betörni rajta az üveget.
Az erkélyen a nagyapám erőspaprikát nevelt, viszont az egész lakásban dohányzott, a kisszobát kivéve, mert az arra volt fenntartva, ha esetleg mennénk.

És mindenféle nagyanyai fenyegetés ellenére SOHA nem jött fel a Horváth bácsi, pedig nekünk mindig azt mondták, hogy ha nagyon ugrálunk - bocsánat: "zuhulunk" -, akkor fel fog. (Néha gyanakodtunk, hogy Horrváth bácsi talán soha nem is létezett, de pedig igen: az öcsémnek évekkel később eszébe jutott, hogy ellenőrizze a névtáblákat :-D )

Bár az emlékek nem a lakásban laknak, hiányozni fog, hogy többé nem mehetünk.

Judit-napi kiruccanás

Idén jó alaposan megünnepeltük Juditka névnapját. Tőlem bikinit kapott (most is épp abban napozik, de valami speckó módszere lehet, mert szerintem egyre fehérebb), Dani szüleitől meg egy blúzt, egy farmert, és egy szál rózsát. Még egy kölyökpezsgőt is hoztak, hogy Judit is tudjon koccintani.

Ráadásként mind együtt vacsoráztunk a Tettye vendéglőben.
De annyit, hogy hazafelé beiktattunk egy kis sétát. Ez végül a lustaság miatt tényleg elég KIS séta lett, meg sok bámészkodás.

Ilyen klasszul néznek ki a felújított és kivilágított tettyei romok:

Ez meg a frankón bemozdult tájképem az éjszakai Pécsről :-D

Hogyan (ne) beszélgessünk mérnökökkel

Daniék kutyájának az a neve, hogy Vili. Kíváncsi voltam a névadásra, gondoltam, biztos volt valami oka, de nem lettem sokkal okosabb. Megkérdeztem optimistán:
- Miért hívjátok Vilinek?
- Mer' Vilmos.

A baráti társaságukban az egyik párnak gyereke született. Erről is megpróbáltam érdeklődni, több-kevesebb sikerrel.
- Tényleg megszületett a babájuk?
- Aha.
- És fiú, vagy lány?
- Asszem, lány.
- Hogy hívják?
- Mit tudom én.

Bence szót fogad

Ez a hatalmas pók közvetlenül azután mászott be a Köki terminál szökőkútjába, miután az apja meg a nagynénje fennhangon (és többször) közölték vele, hogy Bence, oda nem szabad be...má' mindegy.

Bálnák, ki a partra

Nem épp az igazi úgy lenni szabadságon, hogy csak én érek rá, mert Dani közben folyamatosan dolgozik, de délutánonként azért kijutott a jóságból, meg az első hetet amúgy is végigbandáztuk. Egy nőnek - hát még többnek  - szerintem életkortól és családi állapottól függetlenül néha igenis szüksége van csajbulira, csak az változik igény szerint, hogy éppen a ház oldalát rúgjuk ki, vagy tóparton fetrengünk az árnyékban egész nap, a felhőket bámulva.

Szóval társaságban és kettesben is "megvolt" Pécs, és még majd folytatódik családilag, mert egyéb opció - pl. Felcsút - híján Juditkát is ott nyaraltatom az idén Daniéknál, mondjuk azt még nem tudom, hogy mit fogok vele csinálni egy hétig, de az az érzésem, hogy a tableten egész nap Fruit Ninjázni gyakorlatilag bárhol lehet, és pláza is van.

Ja, és kénytelen lesz valahogy belenyugodni abba is, hogy Orfűn bizony halak úsznak a tóban, mert én annyira szeretek ott, hogy még őt is el fogom ráncigálni, legfeljebb nem megy a vízbe. (Leányfalun pár éve tök komoly arccal kérdezte, hogy a Dunában vannak-e bálnák, és mióta megmondtam neki, hogy nincsenek, csak pontyok, azóta nemcsak úgy általában utálja a halakat, hanem név szerint a pontyokat meg különösen. Ha ő vízbe megy, minden hal jöjjön ki.)

Egyébként persze minden a szokásos, hurrá, idén se nyaralunk, de azért ettől még én lehetek turista itthon is. Bárhol :-D

Annak ellenére, hogy szinte mindenhová viszek magammal fényképezőgépet, a tervezett fotózás valahogy mindig elmarad. Így történt ez a legutóbbi orfűi kiruccanás alkalmával is, ahol azért szerencsére legalább telefonnal sikerült valamit megragadni a hely hangulatából: tessék, egy kis FISHING ON ORFŰ :-D 

Best of Bence

Bence azt mondja, neki fűnyírós farkas lesz a jele az oviban.

Jót röhögtem, hogy az anyjának lesz dolga, mire mindenbe fűnyírós farkast hímez, aztán meg rajzoltam egyet, hogy legalább legyen. Azt nem tudom, Bence látta-e, de az öcsémnek tetszik :-D

(Bence meg vetít egyébként, mert igazából házikó lesz a jele. De ez már a második nagy ötlete, az első verzió a büdös farkas volt gilisztával. Olyat is egy élmény lehet hímezni :-D)

Mire nem jó a joghurt

Drága ahhoz a főiskolai menza, hogy minden áldott nap ott ebédeljen az ember. Ezért főzök otthon, és hurcolom magammal az ebédemet. Télen mindegy neki, hogy miben, de nyáron be szoktam tenni a kis incifinci hűtőtáskámba. Az egy kicsit hőszigeteli.

Idén viszont akkora csóróság van a munkahelyemen, hogy központilag letiltották a klímát, nehogymá' az aljanép be tudja kapcsolni. Ehhez még képzeljétek hozzá a kupolás műanyag "napfénytetőt" a negyediken, meg a nulla szellőzést az egész épületben. Az egy dolog, hogy hőgutát lehet kapni, de még a kajám se bírja ki, hőszigetelt kistáska ide vagy oda.

Szóval gondoltam egy nagyot és merészet, aztán lefagyasztottam a napi joghurtomat :-D Egy darabig jégakkuként működik az ebédem mellett, így biztos nem lesz baja délig, aztán persze kiolvad, meg fel is melegszik, de délután úgyis megeszem, és így többszörösen jól jártam :-)

Ugye, mekkora ötlet? (Ennél már csak a munkahelyi hűtő lenne jobb, de rövid időn belül szerintem még munkahely se lesz, azt a kis időt meg már kibírjuk hűtő nélkül :-/ )

Most meg a színekkel van bajom

Van olyan, hogy tavaszodik, meg olyan is, hogy őszül, csak az mást jelent :-) Itt ülök, és azon gondolkodom, mit mondunk arra, amikor itt a tél meg a nyár, de mindegyre csak arra jutok, hogy azt úgy mondjuk: itt a tél meg a nyár. Most éppen a nyár.

Ettől a fél budapesti populáció haladéktalanul hófehérbe, pasztellárnyalatú selyemcukorszínekbe, vagy ami még rosszabb, sivatagi teveszínűbe öltözött, mer'hogy nyáron azt úgy szokás. Ettől semmivel nem lesz kevésbé melegük, ellenben rosszul néznek ki, mert még nem volt idejük összeszedni azt a színt, amihez ezek az árnyalatok jól mennek (kivéve a sivatagi teveszínt - ezt hogy hívják rendesen? bézsnek? -, mert szerintem nincs ember, akinek igazán jól állna, mégis erőltetik ezt a Pampalini-kinézetet, én meg azt látom, hogy ettől a színtől a nők nagy részének egyszerűen megszűnik az arca, annyira jellegtelenné tesz nagyjából mindenkit).

Reggel a buszmegállóban a várakozótárs olyan hatást keltett, mint aki farsangra mentősnek öltözött, csak elkésett egy kicsit. A másik legjobb a Hófehérke volt a mozgólépcsőn, akinek sikerült a narancssárga felsőjéhez még a körmét is barackszínűre lakkoznia. Legszívesebben hazaküldtem volna átöltözni, hogy valami hideg, sötétebb pinket kapjon már magára, aztán ne olvadjon bele sápadozva a tömegbe, hanem nyugodtan sziporkázzon.

Ámde semmi közöm hozzá, vadidegeneknek meg pláne nem szólunk be, valamint mindenki a maga portája előtt söprögessen, és hát én se vagyok éppen egy Lakatos Márk (bár ez mondjuk elég nagy szerencse)... csak sokat foglalkozom mostanában a színekkel, és látom, hogy sok esetben jobban is választhatnánk. Azt már rég kifigyeltem, hogy egy jól megválasztott színtől felragyog az ember arca. Az évszakhoz - állítólag - illő árnyalatok helyett mind jobban tennénk, ha inkább ezeket választanánk, függetlenül attól, hogy divatosak-e.

Befejeztem, nem is próbálok úgy tenni, mint aki egyébként ért hozzá, mert nem. Különben is, elvileg mindenki olyan színt hord, amilyen tetszik neki és punktum. De ezen a fránya buszmetróvillamoson annyi mindent lehet megfigyelni, és aztán elmélkedni róla, hát mára éppen ez jutott.

Napindítás kétféleképpen

Első eset:
Amikor utálatos a reggel, és várhatóan utálatos lesz a nap többi része is, akkor csakazértis egy kis kötés-horgolással kényeztetem magam. Persze csak miután nyomtam EGY szundigombot (többet nem lehet). Megfőzöm a kötelező kávémat, bekucorodom vele a kanapéra, és megiszogatom, amíg vége lesz az időjárás-jelentésnek. Addig valamelyik aktuális projektemmel is haladhatok néhány sort, csak úgy a komfortérzetem kedvéért.
Ha vége az időjárásnak, akkor viszont érzékeny búcsú a fonalaimtól, sprint zuhanyozni, kapkodva öltözködni, gyorsan kaját csomagolni, és jobban teszem, ha máris kint vagyok az ajtón. Minden mást elhalasztok estére.

Második eset:
Aztán van az a reggel, amikor felkelek, odateszem a kávét, elmegyek zuhanyozni, hajat is mosok, megiszom a közben elkészült kávémat, elvégzek még magamon egy-két kisebb szépészeti beavatkozást, megszárítom a hajamat, felöltözöm, inget vasalok, felébresztem Danit, főzök neki is egy kávét, aztán még egyszer felébresztem, összecsomagolom az ebédemet, a tornacuccomat, elköszönök, és elindulok, kivételesen még a szemetet se felejtem el levinni.

Horgolás nélkül is tökéletes napindító.

Nem merem elkiabálni. Még mindig megölhet mindent a távolság. Ne lenne ennyire nehéz elkezdeni ezt az átok munkakeresést... Ha a leírt szavaknak tényleg van ereje, akkor inkább maradjunk abban, hogy Igen. Már holnap nekiáll, és heteken belül kap egy klassz ajánlatot Budapesten. És nekem onnantól minden reggelem napfényes lesz. Maradjunk ebben.

Aztán van, amikor az ember félni kezd

Most már tényleg aggódom, mert egy hónapja tart ez a nyavalyás szédülés. Tarkózsibbadás, "szétúszó" látás, kóválygás, émelygés. (Nem vagyok terhes, annak kifejezetten örülnék, de nem.) Egy hónapja nem volt olyan nap, hogy jól éreztem volna magam, és még majdnem ugyanennyi van hátra, hogy egyáltalán eljuthassak orvoshoz. A reumatológián majd talán csinálnak valami nyaki röntgent, és mondják megint, hogy hű, de szar, de a neurológiára még másfél hónapot kell várni. Én meg már így is sárkányos és hisztis vagyok, időnként kapok egy - szerencsére csak kisebbfajta - pánikrohamot, bár azt már kezdem megszokni, és közben nagyon, de nagyon drukkolok magamnak, hogy csak depresszió legyen, és ne valami sokkal rosszabb az agyamban. A munkahelyem is veszélyben van egyébként, de én most az életemet valamivel jobban féltem.

A porridge és a gyerekkori emlékek :-)

Hangosan röhögök. Múltkor a Facebookon a zabkásakészítés fortélyairól beszélgettünk, előtte vettem egy zacskó boltit, épp most készítettem belőle egy adagot. Amikor bögrébe szórtam, forró vizet öntöttem rá, és egy kiskanállal elkevergettem, az jutott eszembe, hogy a nagyapám pont így etette a disznókat.
Vödörbe szórta a darát meg a tápot, meleg vizet öntött hozzá, és egy bottal elkeverte. Esküszöm, még a szaga is hasonló volt. Ez aztán az igazi gasztronómiai fejlődés: végre főztem magamnak moslékot! :-D 

Sarkvidéki expedíció

Majd még eldöntöm, hogy meg vagyok-e fázva, szerintem legkésőbb vasárnap kiderül, mert akkor fogok ráérni. Reggel mindenesetre hatalmas tüsszögést meg prüszkölést meg orrfújást csaptam, de igazából semmi más jel nem utal arra, hogy utóhatásai lennének a múlt heti orfűi kempingezésnek.

Pedig necces volt, mert ez a dilis Dani elhatározta, hogy márpedig ő sátrazni akar. Aztán nem találta a melegebb hálózsákokat meg a vastagabb polifoamokat, és ahelyett, hogy öt perccel tovább kereste volna (vagy kér az öccsétől normálisat), előkapart két vékony vackot, és közölte, hogy azok is jók lesznek, és nem, nem fogunk fázni. Hiába cincogtam, hogy akkor talán mégis faház... ha eljutott egyáltalán valamelyik füléig, akkor is azonnal kiengedte a másikon.

Lefekvés után 5 perc alatt széjjelfagytunk, kapkodtuk vissza magunkra az alvóscucc tetejére a komplett nappali ruházatot, beleértve a dzsekit is, és annak a kapucniját, éppcsak a bakancsot nem húztam vissza a lábamra, habár lett volna értelme, mert szétment a cipzár a hálózsák végén. Egyikünk se aludt túl sokat, én alig vártam, hogy reggel legyen, kisüssön a nap és igyunk egy kávét, melegedjünk át kívülről és belülről is. Nem ment egyszerűen.

Csodálkozott is Dani, amikor igazából csak annyit mondtam neki, hogy azért majd hozzunk magunkkal rendes felszerelést is, amikor LEGKÖZELEBB jövünk. És ha nincs jó idő, akkor faház van, nem hősködés.

(A következő programpont a motorozás lett volna. Egyelőre sikerült megúsznom, bár rá kellett ülnöm, de megmondtam, hogy ha be meri indítani, akkor én felmondok. Az nálam tényleg nagyon szigorúan a N.E.M. kategória. A lóval együtt.)

Ez volt este, amikor még nem fáztunk

Bezzeg a Bence

Öcsémék úgy látszik, megszakítottak velem mindenféle diplomáciai kapcsolatot, viszont a múltkor csörgött a telefonom, és mégis a tesóm volt. Ámde azonnal közölte, hogy Bence akart velem beszélni. Kérdezte, mikor megyek, valamit hadovált a buszokról, és elpanaszolta, hogy "kivették a vérét", fájt neki, és sírt is.

Mondtam aztán az öcsémnek, hogy legalább hozza el, ha már én nemkívánatos személy lettem (erre úgy csinált, mint aki nem érti, miről beszélek), de most biztos nem fogja, mert kiveszik a Tökmagnak az orrmanduláját, elvileg ma. Szegénykém, elég szar lesz neki :-(

Csoporttársam emlékére

Egy darabig egymás mellett ültünk az előadóban: Péter, Gábor, meg én, mit tudom én már, biztos a gólyatáborban ismerkedtünk össze. Óra alatt Kretén magazint olvastunk, vörös fejjel röhögtünk a képregényeken, és kiosztottuk magunknak a szerepeket: Gábor volt a Szupermenő, Péter a Gonosz Mutáns, és hát... én meg a Baltás Gyilkos. Ez azért szerencsére nem tartott négy évig, de nagyjából így kezdődött a főiskola.

Végül persze befejeződött, nem maradtunk egy társaságban, és el is vesztettük egymást szem elől, ahogy az többnyire lenni szokott. A Gonosz Mutánsról azóta se hallottam, a Szupermenő viszont bejelölt Facebookon valamikor, ezért aztán róla tudom, hogy elvette a főiskolás szerelmét, született két gyerekük, és vitte valamire  (sokra) a munkában meg az életben is.

Egyszer közzétette a blogját. A rákbetegségéről. Csak kevés bejegyzésre futotta már az idejéből. Néhányszor még láttam a Facebookon, majd az utolsó hozzászólásához tegnap elkezdtek érkezni a búcsúüzenetek... Ez itt az enyém. Nyugodj békében, Kátai Gábor.

Idén végre más

Még mindig félek egy kicsit, hogy elkiabálom, vagy elbízom magam, vagy... valami. A szülinapomra ezt kaptam, de egy ideje az év többi napján is ünnepeltnek érzem magam.

Turkálóban voltam, de sok a bajom vele

Mindig is utáltam turkálóba járni. Illetve inkább úgy mondom, hogy sose tudtam turkálni. Most se tudok (meg utálom is még mindig), és ráadásul hiába tudom az eszemmel, hogy turkálni vagány, nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy igazából ciki - nekem tényleg, mert az előzmények alapján nyilvánvaló, hogy én nem azért turkáltam például tegnap, mert az buli, hanem mert kellett már néhány felső, de nem nagyon van pénzem. Ha ismerőssel találkoztam volna, akkor tuti, hogy kimegyek.

Az viszont határtalan nagy szerencse, hogy ez a Háda egy akkora irdatlan méretű hodály, hogy igazság szerint nem lehet benne öt percen belül NEM találni valamit. (Régebben az ömlesztett turkálókkal ez volt az alapvető problémám. Nem láttam semmit, és kimentem.) Sokat segítene a turkálós komfortérzetem megteremtésében, ha mondjuk a ruhák nem lennének büdösek, mert ugyan pontosan tudom, hogy ez kijön az első mosásnál, így mégiscsak elég undormány őket felpróbálni. De ne legyek finnyás.

A másik kínzó kérdésem, hogy mi a fenéért kell a ruhákat színek szerint csoportosítani ahelyett, hogy méretek alapján lennének elrendezve, valamint emellé még a felsőket a címkénél fogva feltekerni a vállfára, nehogymá' a sok hülye le tudja olvasni a méretet, különben esetleg még véletlenül találna akkorát, amekkorát keres. Na jó, egyszer rájöttem, hogy ilyenkor meg kell keresni a másik címkét, ami általában bele van varrva az oldalába, és akkor arról anélkül is le lehet nézni a számozást, hogy percekig kellene bogozni.

A ciki/büdös/macerás problémakörön túllépve aztán persze találtam klassz blúzokat, néhányat meg is vásároltam, egy részét már ki is mostam, innentől már csak arra kell magam rászánnom, hogy tényleg felvegyem és hordjam a "más ruháját".

((Ha abból a feltételezésből indulok ki, hogy a családban csak egy autista van, és az a húgom, akkor sajnos azt hiszem, azt a következtetést kell levonnom, hogy én eddig marhára el voltam kényeztetve :-D ))

Lusta dög tornázni megy

Fél évnél is hosszabb időre felfüggesztettem a pilatest. Hol pénzem nem volt, hol kedvem, lusta voltam és motiválatlan. Még az se zavart, hogy visszahíztam és fájt a derekam. Illetve persze hogy zavart, de csak az önsajnálatig jutottam.

Aztán egyszer csak eljött az ideje, hogy igenis "meg akartam mutatni", és kerestem egy új helyet, bejelentkeztem, és elmentem. Az első alkalommal az életemért küzdöttem, meg a rosszullét ellen, annyira pocsék formában voltam. Másnapra olyan rettenetes izomlázam lett, ami már nem az a kellemes, "de jót mozogtam" érzés, hanem valami hőemelkedéssel párosuló förmedvény. A második alkalommal viszont az oktató már elhitte, hogy tényleg pilateseztem már korábban, és nemcsak azt állítom magamról.

Sajnos csak heti egy alkalommal tudok járni, és persze nyilván minimum kétszer kellene, de egyelőre ez is pont heti eggyel több, mint a semmi. Néha már majdnem jól érzem magam az órákon, és utána pedig nem az undorító ólmos fáradtságot érzem, hanem valami másmilyet, és tulajdonképpen  örülök, hogy megcsináltam.

Nem vagyok egy sportember, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a mozgást valójában nem élvezem, elfáradok, macerás, fáj, meg minden bajom van, és odáig még soha nem jutottam el, hogy  hiányozzon. Nem hiszem, hogy valaha is életformámmá válna a rendszeres sportolás, nekem ez belülről nem jön, bármit bármikor szívesen abbahagyok :-)
De józan ésszel gondolkodva a saját érdekemben akkor is csinálnom kell valamit, ha nincs kedvem.

Szóval nem hiszem, hogy mától kezdve a pilates lelkes szószólója lennék, de azzal igenis el fogok dicsekedni, ha egyszer véletlenül megint elég lesz egy számmal kisebb nadrág. Ha meg nem, akkor csöndben hallgatok :-)

Ekcéma-híradó

Tavaly télen kutattam itt a közvéleményt, hogy mit lehetne használni ekcéma ellen, ami rajtam kizárólag  hidegben jön ki.
Sokan javasoltak sokfélét.
Ezekből én végül a Sanatopic testápolót próbáltam ki, és láss csodát: idén télen egyáltalán nem jöttek elő a csúnya kis piros foltjaim.

Két magyarázatot tudok erre elképzelni, és a kettő nem zárja ki egymást.
Az egyik az, hogy a Sanatopic tök hatásos.
A másik meg az, hogy ezen a télen nem is volt hideg :-)

Adott is ajándékot, meg nem is

Ígértek nekem ajándékba egy BB-krémet, mert aki felajánlotta, azt mondta, nagyon jó az a márka, de neki túl halvány a világos bőrre való. Mivel az átadás elég sokat csúszott, időközben - ha már annyira jó  - vettem egy ugyanolyat magamnak, és kiderült, hogy nem lehet eldolgozni, maszatolódik, és kis hurkákban ledörzsölődik, szóval vacak, legalábbis nekem nem jön be.

Aztán végül a megbeszélt helyen otthagyták nekem az ajándék példányt is, ahol kicsit csalódottan panaszoltam (másvalakinek), hogy a dicséretre alapozva én már vettem magamnak egy ugyanolyat, és persze kedves az ajándékozótól, de nem fogom tudni használni, mert kiderült, hogy kezelhetetlen.

... és akkor megtudtam, hogy igen, az eredeti tulajdonosnak is PONTOSAN ez volt vele a baja, és nem az, hogy túl világos...

Azóta eltelt pár hónap, de én még mindig nem tértem fölötte napirendre.
Bár elvileg nincs túl nagy jelentősége, én az ilyenfajta "ajándékozástól" kicsit furán érzem magam.
Mondhatni, madárnak nézve.
Talán mégis van jelentősége.

Vajon

...  ez a Welsz Tamás önszántából vette be a VALAMIT, vagy pedig mondták neki a VALAKIK, hogy be kell?  Itt írják, hogy bevette. 

Eddig én, Ugyanmár Királylány, abban a rózsaszín hiszemben voltam, hogy ilyenek tényleg csak a mesében (krimikben, akciófilmekben, meg ilyen helyeken) léteznek. Félelmetes.

A sikeres nevelés eredménye

Vannak a (volt) felnőtteknek olyan szövegeik, hogy így utólag belegondolva megáll az ész. Mondjuk a felét nyilván már négyévesen se vettük be, pl. ne grimaszoljunk, mert úgy fogunk maradni, ne nyeljük le a rágót, mert összeragad a belünk, valamint ne ragasszuk az orrunk alá, mert attól bajuszunk nő. Ja, és ne rosszalkodjunk, mert akkor meg elvisz az ördög/a zsákos ember. El nem bírom képzelni, hogy állítólag értelmes embereknek miért volt jó ekkora marhaságokkal tömni a fejünket csak azért, mert kicsik voltunk, és a mai napig nem tudom eldönteni, hogy volt-e, amit ebből ők is komolyan gondoltak. Mondjuk a zsákos embert meg az ördögöt talán nem.

Na de tudjátok, miért van az, hogy az unokanővérem (41), az öcsém (34) meg én (36), akárhányszor feltörünk egy tojást, gyakorlatilag mikroszkóppal ellenőrizzük, hogy került-e bele esetleg egy mikromilliméternyi tojáshéj? Csak mondom, hogy aki azt lenyeli, az VAKBÉLGYULLADÁST fog kapni.

Technikai érzék a köbön

Daninak van új telefonja, hétvégén a fényképezőjét próbálgatta, és éppen selfie-t fotózott rólunk. (Ha ketten vagyunk rajta, akkor is selfie? Ourselfie?) Na mindegy, a kép az mindenesetre homályos lett. Megfordította a telefont:
- Na, akkor próbáljuk meg így, a másik kamerája elvileg jobb.
- Ebben tényleg KÉT kamera van?
- Miért, szerinted mit csinál, MEGFORDUL?

Hát én simán azt hittem, hogy igen, de nem mertem elárulni...

Indokolt aggodalom

Én egy szörnyeteg sógornő vagyok, tudom, de most az van, hogy az öcsémék mégsem váltak el, mert a felesége meggondolta magát. Nem tudom, ebben mekkora szerepet játszott az, hogy az anyjának több százezer Ft gázszámlatartozása van, ezért a lakásában kikapcsolták a gázt. Vettek egy villanytűzhelyet meg egy elektromos hősugárzót, és gondolom, most már van több százezer Ft villanyszámla-tartozásuk is. A felcsúti ház meg ott volt üresen, a sógornőm tehát kibékült az öcsémmel, de nem költözött vissza hozzá, hanem valamit...izé... intézett a nagybátyámmal, és már be is jelentette az állandó lakcímét... hozzánk. Tesómmal hétvégenként találkoznak, hét közben meg nem tudom, mit csinál, de a mama kredencét már el akarta adni.

A közvélemény azt mondja, meg az én legrosszabb megérzésem is, hogy majd amikor megint megunja az öcsémet, akkor mi leszünk kihajítva a nagyszüleink házából, és hiába kapálózunk. Jövő héten megpróbálok beszélni az öcsémmel, és írni velük valami megállapodást erről az ottlakásról, de szerintem egyrészt nem lesz hajlandó alárni, másrészt meg lehet, hogy már veszett fejsze nyele. Ezt a nőt onnan már nagyon nehéz lesz kirobbantani, és ezt ő pontosan tudja, szerintem még valamiféle jogi tanácsadója is van megbújva a háttérben.

Ráadásul a tesóm a múltkor már megkért, hogy fejezzem be a sógornőellenes kampányt, mert őt zavarja, hogy miközben - jobb meggyőződése ellenére ugyan, de mégis - próbálja rendbehozni a kapcsolatát a feleségével, és próbál újra megbízni benne (mert szerintem hülye is, meg vak is), eközben én folyamatosan ellene beszélek, és ezt már ő is észrevette. (Tényleg? Szegényke... gondolom, azt se tudja, hová legyen most nagy megbántottságában.) Mindenesetre a sógornőellenes kampányt az öcsém kérésére átmenetileg felfüggesztettem. Magára vessen, ha megint hülyének nézik.

De hát.. szóval nagyon félek tőle, hogy viszlát Felcsút, viszlát kert, viszlát átbohóckodott családi hétvégék, és viszlát - örökség.

Best of Judit

Jucus húgom legjobb szövegeit mostanában többnyire inkább a Facebookon osztottam meg. A legutóbbinak elég komoly sikere volt, ezért úgy döntöttem, itt a helye, így talán mégis jobban el lehet raktározni :-) 

Húgommal beszélgettem a hétvégén: 
- Jucuskám, hogy szólítanak a lakóotthonban? Juditkának, Jucinak, vagy Jucusnak?
- JUDITNAK (megsemmisítő tekintet).
- És neked egyébként melyik tetszene a legjobban?
- A JUDIT (megsemmisítő tekintet 2.).
- Azért én még hívhatlak Jucuskámnak?
- ... (megsemmisítő tekintet 3.)... Jó.