Ám Franklinnek volt egy másik találmánya is, az üvegarmonika (ez az eredeti neve, ma már üvegharmonikának mondanánk). A hangszer azt a hangot utánozza, amelyet az üvegedény ad ki, amikor végighúzzuk az ujjunkat a peremén. Míg Franklint megbabonázta ez a hangzás, másoknak a hátukon is felállt a szőr a “földöntúli” zenétől.
“Andalító” hangokat lehetett előhívni a zeneszerszámból
Franklin hangszere egy 37, különböző vastagságú és méretű üvegtálból állt, ezek illeszkedtek egymásra egy vízszintes, forgó tengelyen, az eszközt pedig lábbal lehetett hajtani, a hangot pedig úgy adta ki, hogy a művész az ujjával dörzsölte a tálak szélét. Az üvegpoharakkal ellentétben, ebben a hangszerben nem volt víz, mert a londoni üvegfúvó mester, Charles James, úgy alakította ki őket, hogy mindegyik tál más hangot adjon ki folyadék nélkül is.
A hangszer 1762-ben debütált a nagyközönség előtt, és Európában azonnal népszerűvé vált, a zeneszerzők körében is: Mozart és Beethoven is írt rá műveket. Franklin pedig annyira oda volt a saját találmányáért, hogy még az utazásaira is magával vitte és gyakorolt rajta, hogy kikapcsolódjon. Míg a feltaláló számára nyugtatóan hatott a hangzás, sokan másképp ítélték meg az üvegarmonika zenéjét.
Őrjítőnek titulálták a hangszert
A magas hanghullámok sokakra irritálóan hatottak, akadt, aki egyenesen úgy vélte, ez a rezonancia őrültséget okoz, és ártalmas az egészségre. Egy német lap még azt is írta, hogy a hangszer “gyötrő depresszióba” taszíthatja a zenészt a melankolikus hangzás miatt. Mindennek ellenére, egy német orvos, Franz Mesmer, a mesmerizmus megalkotója, arra használta a hangszert, hogy hipnotikus állapotot idézzen elő a pácienseinél.
Ha szívesen olvasnál a leghíresebb magyar női cigányprímásról is, ezt a cikkünket ne hagyd ki.
Vedd meg fél áron a Dívány első könyvét!
A Dívány újságírói által felkutatott történetek fele a 20. század elejének Magyarországát idézi meg, a másik fele pedig a világ tucatnyi országából mutat be egészen különös eseteket.
Tekintsd meg a kötetet, kattints ide!
hirdetés
