Ezen a héten a fejemben inkább minden csak szoborötlet volt és mondhatni hagytam a kezeimet össze-vissza dolgozni, nem igazán gondolkoztam semmin. Meg is lett az eredménye. Naivan úgy álltam hozzá, hogy talán így lesz valami pont élő vagy legalábbis eredeti. Nem lett.

Négy különböző üveggel, mint alappal próbáltam vizualizálni az olajfa lehetséges növekedését. Ez a folyamatábrázolás egy korábbi hibámból indult ki. Amikor legutóbb felakartam használni ezt a kisméretű üveget akkor először a növény szárát csináltam meg, ami végül nem fért át az üveg nyakán. Így a mostani kiindulásnál már ez a korlát is része volt a megjelenésnek. A későbbiekben valahogy úgy látom magam előtt, hogy a feltörekvés szinteket lép, tehát feltör, szétterül, aztán a szétterülésből új lendületet vesz és építi saját magát, de nem tudom ez így leírva érthető-e egyáltalán, inkább majd megmutatom.

A négy üveg négy különböző növekedési fázist mutat. Az elsőben a múlt héten bemutatott és jellemzett holdleletem van, a másodikban már kezd a felszínen megjelenni az olaj, a harmadikban elindul felfelé és a negyedikben elkezdi élni a saját életét - továbbra is a határain belül maradva. A legutolsónál ami legelőször megtetszett az a robbanás utáni maradványt imitáló forma. Itt beöntöttem a gipszet az üvegbe és valami hosszú pálcával benyúltam és egy lyukat kezdtem el fúrni-formálni a száradó gipszbe. Szükség volt itt krátert hagynom, mert ebbe csurgattam bele később a cementet, amibe beleállítottam az előkészített szárat. Tehát ahogy a krátert alakítottam úgy friss törmelék került a lyuk köré, ami nem volt még annyira megkötve, hogy teljesen kemény legyen, de nem volt már annyira folyékony, hogy szétessen, ezért a törmelék hozzákötött a kráter széléhez és ezzel pont hozta a kitörés utáni törmelék maradványainak a történetét, amire nem is vágytam, eszembe se jutott, hogy erre szükség van, de végül is jól jött és a későbbiekben ezt majd elő kell vennem szerintem.

Leginkább a szerkezetek kitalálásán szeretek gondolkozni, viszont ezeken a kisüvegeken hónapokat gondolkodtam és pár perc alatt elkészültem velük. Ez a minőségen meg is látszik. Gipsz és cement nem szeretik egymást, nem meglepő, mindenhol fel van tüntetve, ezért összevasaltam a két réteget, tehát szétesni nem fog, de egyáltalán nem hozták a kívánt minőséget sajnos, anyaghasználaton van még mit finomhangolni.

Elnevezem őket Post-Diatonic Structures I–IV-nek, mert jól hangzik, szerintem semmi értelme sincsen, de biztatóan hangzik a jövőre nézve. Lehetne mondjuk mindegyik kübli egy akkord és akkor ahogy nőnek úgy váltakozhatnának, épülhetnének egymásra, de nem akarok ötletelgetni, csak leírom ide, mert jövő hétre úgyis elfelejtem.

Egyre többet nézegetem őket annál jobban tetszenek. Az első egy klasszikus Holdlelet darab, itt először gipszet öntöttem az üvegbe és mielőtt megszilárdult volna szórtam a tetejére előre lefestett fehér viaszbogyókat. Megvártam, amíg kiszárad (elég kb 1 hét, de minél több, annál jobb) és betettem a sütőbe, így a viasz szépen kiolvadt. Itt szeretném megjegyezni, hogy ennél a példánál azt a hatást szerettem volna elérni, hogy a gipszbe szórt viaszdarabok a szétolvadásnál összeolvadnak a megkötött gipsszel és átszínezik, mindenféle fura foltot hagyva maguk után, de ez itt nem sikerült és nem tudok rájönni, miért nem. Szerintem túl korán raktam be a sütőbe, nem volt eléggé kiszáradva a gipsz, ezért nem tudott pórusokat hagyni amibe beszivárgott volna az olvadt viasz. Na mindegy, majd legközelebb.

Aztán a második kicsit baljós, itt bekellett volna vizezni a már meglévő gipszet amire a cementet csurgattam, de igazából ez is jó lenne, ha fekete vagy legalábbis sötétebb lenne a feltörekvő - szétterülő olajtócsa. Láttam valami filmben, ahogy olajmezőkön tocsognak a bányászok a 20. század elején, mert annyira közel volt a Föld felszínéhez a folyékony arany (erre mondják, ugye? Most nem találok semmi forrást). Aztán a harmadik, hát igen, elég béna szegény, épp ezért ez lesz a mostani bejegyzésem kedvence. Itt van még mit fejleszteni, gondoskodni kell róla. Alapból nem kötött össze a gipsz és a cement, lehet látni közelről az illesztési egyenetlenségeket. Össze van vasalva, tehát a beöntött gipszrétegbe szurkáltam drótdarabokat és arra öntöttem rá a cementet, ezért van ez a csúcsos forma. Mondhatnám, hogy szigorú vagyok magamhoz, de inkább nem verem át magam. Ez egy gyengén sikerült darab. Aztán jön a negyedik, a főmutatvány. Nem sikerült épp a legjobban, sőt, kifejezetten rossz, nincs színe, nincs formája, nem mond semmit számomra, van még hová fejlődni. Hosszabb távon cementben gondolkodom, de nem hozza annyira a mozgás megörökítését, mint amennyit vártam tőle. Plusz egyáltalán nincs olaj színe és túl sok cementet kevertem be, ráadásul kidobtam egy csomó anyagot, pedig utálok szemetelni, valamire fel kell használni később a maradékot.

Alapvetően ez a fogom magam és beleöntök valamilyen vízzel reakcióba lépő anyagot egy üvegbe történet kicsit rizikósnak tűnik hosszútávon. A kötés során pára képződik és ha az ráül az üveg belsejére az foltot hagyhat, ebben az esetben pedig kuka az egész, a párás folt az üveg belsejéből levakarhatatlan.

Úgyhogy ez egy elkeseredett bejegyzés lett. Lehet inkább feladom. Vagy csinálok még belőle legalább négyezer különböző darabot. Erről az a sztori jut eszembe, amikor csütörtök reggelente dupla programozás órára mentem és nagyon utáltam, nagyon nem ment. Nade a lényeg, hogy akkor épp M3 pótló járt és a Kálvin térnél mindig láttam kukásautókat és arra gondoltam csütörtök reggelente, hogy inkább elmegyek Ausztriába szemeteskocsira, ha nem jön össze. Aztán persze kegyelemkettessel meglett (megjegyzendő bölcsesség_01: a kettes a műszaki ötös).

Az olajfa motívumnak hoznia kell az elvágyódás, mint érzés és a mozgás, mint cselekvés megörökítését egyszerre. Kialakítása során modellezni tudok egy kitalált dolgot és azon keresztül látni különböző dolgokat. Nem ártana, ha tényleg összejönne a termelés, az olajban jó pénz van, de már most látszik, hogy az ártatlansága ellenére teljesen kezelhetetlen. Félnem kellene? Következő héten csupa pozitív hullámokkal feltankolva átültetem az olajfám egy nagyobb üvegbe, hátha serényebben fog növekedni.

Mindig jellemző volt rám, hogy rengeteg ötletet tudtam hozzáadni a környezetemhez. Emiatt egy idő után már nem vettek komolyan, mert vagy nem lehetett őket megvalósítani vagy csak egyszerűen túl bonyolultak voltak - de elismerem előfordult nem egyszer amikor az értetlenséggel találtam szembe magam. Jellemzően a művészek mérnöknek, a mérnökök pedig művésznek csúfolnak, így itt maradtam kettejük között az olajfáimmal, amikből most kiállítást szeretnék rendezni.

Három évvel ezelőtt már felhalmozódtak az ötleteim és mindig úgy éreztem, ha egyszer el fog jönni a tökéletes terv (vagy kinek mi tetszik: koncepció) akkor azt megvalósítom. Volt egy barátnőm, akinek klímaszorongása volt és mivel állandóan hallgattam, hogy tönkre megy a Föld, túl sok a repülőgép, stb., ezért neki álltam az olajfáknak, amivel megmenthetem a Földet a túl sok szennyeződéstől, az olajkitermeléstől és a portól.

A Projekt: Az olajfák olajat termelnek. Egyszerűen, ahogy mondom: olaj a termésük. Hihetetlennek hangzik tudom, de mégis működik. Eddigi megfigyeléseim alapján annál több olajat termelnek, minél több port gyűjtenek a felületükre. Ezért néhány különlegesebb példányt Porfogónak becézek.

Érdekes kitérni a megmagyarázhatatlan események leírásának nehézségeiről. Nem is tudom, hol kezdjem. Korábbi tapasztalataimhoz semmihez sem hasonló élménnyel találkozom, amikor a soron következő Olajfám magjából szépen lassan kicsírázik a test, megszületik egy beazonosíthatatlan és kontrollálhatatlan forma, aminek a funkciója úgy tűnik megfogni a környezetünkben jelenlévő port és átalakítani olajjá. Vajon tud többet is ennél a haszontalannak tűnő szerepnél? Ki tudná megmondani előre.

(Fun fact: amikor közöltem a csajomnak a zseniális ötletem, miszerint én bizony neki fogok állni olajat termeszteni szinte egyből kidobott, azt mondta: ezt ő nem fogja végighallgatni.)

Teltek-múltak az évek és egyre csak nőttek, formálódtak és erősödtek körülöttem a tünemények és beismerem tisztességesen, tiszta lelkiismerettel: büszke voltam mindegyikre. Az elején még édesek, könnyű kezelni Őket, aztán megváltozik valami: mintha elszabadulnának, de nem akarok túlozni - akinek volt már egy az úgyis érti amiről beszélek.

Vizsgálódásaim és tanulmányozásaim alapján kijelenthető, hogy a formájukat tekintve azt a pillanatot utánozzák, amikor az olaj a föld felszínére feltörik, kilövell. Ezt a jellemző momentumot több filmben is megörökítették. Ennek a viszonylag gyors mozgásnak ellentmond lassú növekedése, mintha játszana az idővel. Szinte ignorálja az időt maga körül, úgy növekszik ahogy akar. Nem szeretnék hirtelen előreszaladni, kezdjük inkább az elejéről.

Egy drága jó távoli ismerősömtől ajándékba kaptam némi Holdleletet egy üvegcsészében. Import áru, azóta nyilván több is érkezett belőle, de eleinte nem volt túl sok itt a Földön. Teltek a napok és elváltozásokat vettem rajta észre, elszíneződéseket és különböző felületi módosulásokat. Itt most nyilvánvalóan adhatnék részletes leírást a tárolási körülményekről, a Holdleletek be- és átdolgozásáról, a türelemről, esetleges száradási időről, kísérletekről, álmokról-vágyakról, szeret-nem szeret viselkedésről és beszerzési kérdésekről, de lehet ezek a részletek már fizetősek lesznek, haha.

Nagyjából tehát 50 hét lehet hátra az első kiállításomig, már most neki állt izzadni a tenyerem. A mérnök és a művész közötti szakadék átjárható. Legyél akár hentes, fodrász vagy pék, szerintem bárkinek sikerülhet. Az olajfáim nem csak a képzeletemben léteznek, hanem bármely galéria terében megállják a helyüket. A későbbiekben nem arról lesz szó, hogy engedélyt kérek bárkitől is és az se nagyon érdekel, ha nem vesznek komolyan. A mondanivaló inkább arra vonatkozik, ha nagyon sok ötleted van és már nem fér el több, itt az ideje megvalósítanod őket. Én ezt választottam. Az olajfáim nőnek, formálódnak, olajat termelnek a porból. Lehet, hogy most még nem érted. Lehet, hogy hülyeségnek tartod. De ötven hét múlva ott fognak állni előtted egy kiállítóteremben és akkor majd te döntöd el, mi az, amire szükséged van előzetes jóváhagyásra.

Addig pedig minden héten itt leszek, hogy megmutassam: a vízió nem kér engedélyt. Csak teszi a dolgát, mint az olajfák – lassan, a saját tempójában, ignorálva az időt és a kételkedőket.

Következő hetekben további fejlődés várható. Alig várom, hogy megmutassam!

Építészként kezdtem el szobrokat csinálni, eredetileg csak magamnak.
Egy idő után elkezdték megtölteni a lakást és lassan három év távlatából elég egyértelművé vált, hogy előbb-utóbb érdemes volna megmutatni őket másoknak is.

Ez az oldal azért jött létre, mert szeretnék végigvinni egy szobor projektet a kezdetektől a kiállításig. Nem kész darabokról fogok írni, hanem arról, ami készítés közben történik: döntések, félrerakások, újrakezdések, működő és nem működő megoldások.

Heti bontásban osztom meg, hol tartok a folyamattal. Inkább munkanapló lesz, ahol nyomot hagyok a folyamatokról.

A cím szó szerint értendő: Countdown to an Exhibition.
Egy év kísérletezés, hibázás, néha eltalált dolgok, és az a kérdés, hogy ebből összeáll-e egy önálló bemutató.

A terv szerint:
– Kiállítás: 2026, IV. negyedév
– Helyszín: Budapest (még alakul)

Ha érdekel, hogyan lesz a széteső próbálkozásokból valami egyben maradó, akkor jó helyen jársz.