Az egykori Hálanaplómból

  

75. "Széttártam a karjaim, mint abban a bizonyos Titanicos jelenetben a lány. Én a szélnek, a térnek..."

Mikor még írtam a blogomban Hálanaplót, akkor a fenti sor is ott volt egyszer, és a 75. számú hálámként leírva került bele. 
Egyszer spontán jött a mozdulatom az öröm kifejezésére, és a karjaim egyszerűen így reagáltak.
Aki sokszor falak között él, annak a szabad tér is lehet a vágya, és mikor ott van előtte, el is kezd lépkedni benne.
A szél hangját sem az ablakon át hallja már, hanem érzi, és akár meg is lebegtetheti vagy elviheti még a sálját is messzire. 
Néztem én is már egy sálam után, amit elvitt a szél, és ami soha többé nem is került vissza  hozzám. 
Ott maradt a sötét felhőjű ég alatt egy Nagypénteken a veszprémfajszi kálvária fehérfalú stációinál.

A játszótéren

Miután a fiúcska az ebéd utáni alvásából felébredt,  elindultunk a játszótérre.

Őt öltöztették fel legelőször, így már az udvaron várta a felnőtteket. Hátizsákja is volt, bár az anyukája vitte egy táskában a későbbi homokozáshoz szükséges kellékeket.

Mikor elindultunk előre sietett, és egyedül irányított minket, hogy kövessük őt, nekem pedig nevetnem kellett, ahogy magabiztosan lépekedett előttünk. 

Egyszerűen nem lehetett nem nevetni.

Látszott, hogy nem először van azon a játszótéren, mert a kicsi ujja rámutatott arra az ajtóra, ahol be lehetett menni a homokozóba.

Előkerült minden játéka, és tologatott ide-oda, kis dömperbe homokot lapátolt ki-be, felült mindenre, ahova csak lehetett, végül az anyukája ölében pihent pár percig. 

Utána egyértelműen rámutatott az előzőleg levett hátizsákjára, ami azt jelentette, hogy át lehet már menni a szomszédos játszótérre is. 

Persze, hogy elindultunk, mert ő volt a főnök.

Fáradhatatlan volt, mindent megismételt tízszer, a csúszdán még annál is többször csúszott le.

Hazafelé egy kutyával barátkozott, majd két kezet is fogva ment középen hazáig úgy, ahogy jött.

Az aranyos pofijáról szemből most sincs kép, az utolsó képen pedig a kabátján  árulkodnak az odatapadt "jelek", hogy hol jártunk...:)

Májusban lesz két éves

A vasárnapi programunk M. családja volt ( már úgy érzem, hogy az enyém is), és persze a majdnem kétéves kisfiú, aki végül a főszereplő lett.

Amikor megérkeztünk, a saját kis homokozójában játszott, és az első szava számunkra az volt, hogy: "autó".

A második, felemelve a kis játékot, amivel addig dolgozott, a "lapát" volt, persze németül.

Aztán napközben egyre több szót hallhattunk tőle, és miközben mondta őket, meg is mutatta mindet, hogy teljesen tisztában legyünk azzal, hogy miről is beszél.

A félreértés nem lenne jó.:)

M.-t már nagypapának hívta úgy, hogy "Opa", engem pedig Évának, miután az anyukája erre is megtanította.

A sok játék és tárgy között egy hajkefe is volt, és először a saját haját fésülte vele, majd az anyukájáét kezdte el fésülni, végül pedig kitartó türelemmel egy baba szőke haját is.

Tudta, mit kell tennie mindennel, és pontosan úgy viselkedett és csinált mindent, mint egy kétéves.

Vidám volt és aktív, és csak egyszer sírt, amikor elvették előle a tányérját. Persze, csak azért, hogy még egy kis ennivalót tudjanak beletenni.

Rögtön védeni kezdte azt, ami az övé, és ez a védelem részéről még csak a sírás volt. Miután visszakapta, azonnal megnyugodott, és úgy folytatta az evést, mintha mi sem történt volna.

Van még sok apró történetem, de nem írhatok mindenről...

A délután eseményeiről is beszámolok majd, melynek a helyszíne egy játszótér volt.

Megbeszéltem a szülőkkel, hogy nem teszek fel teljes képeket az arcáról, ezért van szinte mindenhol a szőke buksi.:)

                 

Virágszirmok

virágszirmokban

pihen az illat, színét

a fény festi meg

( Márkus Brigitta)

Nagyon szeretek egy holland blogot, ahol a tavasz közeledtére az írója képeket tett fel, és rajtuk egy fehér krókusz volt úgy, hogy a szirmokra rásütött vagy átsütötte őket a Nap. 

Szépek voltak, finom és légies volt minden szirom.

Én is próbálgattam már ilyen képeket korábban csinálni, kisérletezgettem velük egy egyszerű automata fényképezőgéppel, és a vagy sikerül, vagy nem alapon játszadoztam, míg készítettem őket.

Ha lesznek majd virágjaim, akkor az ablak elé teszem mindet, hogy a nap fénye láthatóvá tegye még a hajszálvékony erezetüket is.

Az ünnepre

Továbbra is csak a magam módján gondolok arra, hogy ma ünnep van, de már nem megyek el ünnepségekre, és korábban sem sokszor voltam ott. 

Felteszek ide egy sok évvel ezelőtti történetünket, amikor még  ott kötöttünk ki a helyi ünnepségen. 

Ezekkel a személyes hangvételű mondatokkal nem rombolni akarom az ünnep méltóságát (eltűntették?), hanem mert éppen ezekkel szólíthatok meg másokat vagy akár önmagam is úgy, hogy közben jólesően mosolyogva is emlékezhetek:

"A szélvihar és az eső csak délután érkezett meg, így a délelőttöt sétával, az ünnepi programon való részvétellel tölthettük. 

M. erősen rácsodálkozott a kokárdámra, mikor kitettem még itthon, hogy később ne kelljen a biztostűvel babrálni. Nem volt tisztában az itteni március 15-i hagyományokkal, nem is tudott mit kezdeni a helyzettel. 

Amúgy tudja, hogy mit ünneplünk március 15-én.

Megkérdezte, hogy nem lesz-e a kokárdából baj, és mit szólnak majd az emberek az  én "nacionalizmusomhoz".:) 

Látszott rajta, hogy egyéni döntésemnek tartja, és ő csak jót akar nekem. Hiába mondtam, hogy nyugalom, ez itt hagyomány, és azzal sincs semmi baj, hogy náluk ilyen nincs.

Csak akkor értette meg, hogy ennek így kellett lennie, mikor az utcán és főleg az ünnepélyen nagyon kevés kivétellel mindenkinek volt a kabátján a trikolorból. Egy darabig nem szólt semmit, csak erősen fókuszálva böngészte a kabátokat. Ilyenkor békén kell hagyni, mert dolgozik az agya.:-) Aztán, annyit mondott, hogy most már ért mindent... 

Szerintem lassan beletanul az ittlétbe, most döbbentem rá, hogy március 15-én még nem volt itt."

Vannak változások?

Péntek délután elmentünk sétálni Sopron legnagyobb parkjába, ami tulajdonképpen egy kert, mert Erzsébet-kertnek hívják.

Célunk az volt, hogy megnézzük a változást ahhoz képest, amit egy héttel korábban az erdei sétánkon tapasztaltunk. Ott és akkor semmi tavaszra utaló jel  nem volt még.

A napok óta tartó kitartó napsütés és a hőmérséklet emelkedése tegnap már látható jeleket adott, de  a fák még mindig nem nagyon erőltetik meg magukat. Az első képen azért  némi rügy-féle már  kivehető az ágakon. A virágok, a barkák és néhány jobban igyekvő rügy (levélkezdemény?) azonban már megmutatta magát. 

Az ibolyákhoz lehajoltam, hogy kép is legyen róluk, minden más derékmagasságban volt.:)

Az emberek tavaszvárása volt a legszembetűnőbb. Kép ugyan nincs róla, de fagyizások már voltak, és szabadtéri kávézás és sörözés is.

A gyerekek egymást túlkiabálva játszottak a játszótéren, a felnőttek üldögéltek, volt aki hosszan a Nap felé fordította az arcát, és sok pad és szék várt üresen is. Még kell egy kis idő, hogy mind megteljen.

Kitartóan egyensúlyozott két fiatalember egy kifeszített kötélen, de két lépés után sokszori próbálkozás után is mindig leestek róla. Drukkoltam nekik, hogy legyen legalább egy kis sikerélményük, mert a kitartásuk megérdemelte volna. 

Már csak pulóverben voltak, a dzsekijük egy faágon és a fa alatt volt, ez is már a  tavaszt jelezte.

M. egy mamutfenyő törzsével próbálkozott tenni valamit, én persze a mászáshoz hozzá sem fogtam, de legalább az ágai alá beálltam, és onnan nézegettem kifelé.:)

 

A csokoládéról

  

   

Pár hete kerestem a neten valamit Kőszeggel kapcsolatban, és közben megtalálam ott egy csokiboltot is. 

Csokiszeg a neve, és a városka központjában van, könnyű megtalálni. Mielőtt bárki is találgatná, miért éppen ez a neve, megtudtam, hogy az épületben korábban vasbolt volt.

Mivel tudtuk már, hogy másnap Kőszeget is útba fogjuk ejteni, és mondtam M.-nak, hogy menjünk el inkább oda egy délutáni kávéra, mint bármelyik más cukrászdába.

Kiderült, hogy kicsi a bolt, nincs elég ülőhely, de nekünk éppen jutott. 

Színes világ várt ránk ott édességekkel, teásdobozokban sokféle teával, és már a húsvétra készülődéssel is. 

Elég drága a hely, de végül az enyém lett egy a képen látható Mozartos csokiból, M. ajándékba is vett valakinek, és kértünk még kávét is. 

A kávénk mellé természetesen szintén csokit kaptunk, elvégre ott minden csak róla szól.

Végül a  csokibolt mottóját írom még ide: 

„Ne fald! Élvezd a csokoládét!”

Összetartozás

Volt már az összetartozásról egy olyan képem, amelyen rajta volt a kötődés, csak akkor a kezek mutatták ezt.
Nem előre eltervezett a mostani kép sem, csak lenéztem egyszer a kőszegi Teaházban az asztal alá, és ezt látva, meg is örökítettem. 
Képre tervezni egy ilyen látványt nem tudok, csak gyakran észrevenni az éppen láthatót.
Igen, tudom... Egyszerű módja a kötődés kifejezésének, de valahogy én így is  "működöm", nem akarom már bonyolítani a kapcsolataimat sem. 
Készítettem több képet is akkor, de végül csak ezt hozom el most ide a narancsárga falak, a besütő napfény és a vérnarancs ízű tea színe helyett. Talán egyszer hozok belőlük is.
Szeretem a hangulatokat mutató képeket, de vannak olyan képek, melyek "beszélnek" is az értő és érzékeny látókkal.

Ezeket is láttam

 

Múlt csütörtökön a kórházban voltam, de csak egy kontrollon és gyógyszert iratni, semmi baj nem történt velem.

- A házunk előtti járdán egy ifjú művész alkotása volt, amin krétával rajzolt két virág is nyílt már. Kicsit már megkoptak ugyan, de mivel a járdán sokan járnak, nem is lehetnek örökéletűek ott azok a rajzok.

- A kórházban az adminisztrációs szoba ajtaján szintén virágok voltak, élénk színűek és nem is igaziak, de hosszan tartó dekorációnak szánták őket a betegek számára, tehát a célszerűség valósult meg. 

- Az egyik orvos szobájának ajtaján fából készült lepkék voltak egy zsinórra felfűzve, és megnéztem őket is.

- Egyre több a rügy a kórház parkjában. 

- Az utolsó kép ma reggel készült az ablakomból. Kellett egy kis zoomolás, de még közelebb nem tudtam már hozni a kis rügyeket (bimbókat?), mert akkor már életlenek lettek  volna.