A víz szentélye

Ha az elvonult belső állapot a víz tükre, akkor a fel-fel bukkanó sziklák, fürdőző hátak a megnyilvánulás. Bármennyire eggyé válnak, cseppenként összeállnak, csak annyira marad kerek egész, míg a vizes ruhák megszáradnak. Felvenni a víz tisztaságát és átalakító erejét, majd felállni és a széllel szemben menni – olyan, mint életre kelni.

Ha a víz a tisztaság és a tudatalatti tartomány, akkor abból itt van bőven. Minden szertartást a víz határoz meg, mint egyetlen alkalmas átvivőt, hogy a port semlegesítse. Enyhítse a szellemi szomjúságot, frissítse a lelki szárazságot és leginkább, hogy átmosson kívül és belül.

Ha a víz állapotában vagyok, néha elakadok, mert bennem úszik minden, amit valaki valaha a vízbe dobott. Elém hömpölyög a sok gondolat, ami a nekem ütköző fejekben él, hogy megbontsák tömegükkel az egyenletes rendet, hogy hullámzássá, örvénnyé formálják megtalált csendem. A víz körbeöleli és átvizezi mindenki léptét, de nem mindegy, hogy ezt mezítláb vagy sáros csizmában teszik, mert attól függően teremtődik a szellemi jelenlét és érzékelés távolsága, hogy mekkora súllyal trappol valaki bele, vagy egy kicsit arrébb egy másik, mekkora követ dobott egy feltételezett mélységbe.

A víznek nem feladata a tisztítás, mert tudata sincsen csak állapota, ám az emberi tudatosság teremti meg azzá, ahogyan sokan használják és a semlegesség állapotából kirántják. Egy-egy keletkezett örvény a vizet is mélyre rántja, hogy azzal maradhasson, aki generálja, és tanúként láthassa, mennyire mélyre cibálja az érzelmekkel teli főszereplőt. A látott történetek, sorshelyzetek mit sem érnek, mert fizikai keletkezésük elenyésző az egészet nézve. Az élet törvénye szerint az örvényből egyszer mindenki kikerülhet, mert csak kellő bátorság és erő kérdése a lendülés, viszont egy biztos – szárazon senki sem maradhat!

… áldást kaptam, a vizet magát – elemi részemet. Megtisztította szellemi kapuimat, Önmagamat, hogy újra visszatérhessek a páncélként feszülő óceánnyi tömegbe…

A csalódottak eledele

Megközelíthetetlenek azok az emberek, akik állandóan csalódottak – és itt igaz, amit mondanak, hogy mindenki az, amit megeszik. A feléjük nyújtott jóság és kedvesség trillázó húrjai az első szóra pattannak, ha nem azt a hangzást ütik meg, amire a fülük felkészült. Ez a sértő hang bármi lehet – mert természete abból fakad, hogy bármikor alkalmazható, ha az éhes lélek-gyomrot sérelem-hiány gyötri.

Ámulatba ejtő, ahogy egy belső mozdulattal megállítják az időt és a levegőt, ahogy a tekintetük megvető… ez az éhség csillapodása, a csalódottság édes kielégülése. Olyan magasra teszik fel elképzeléseiket és ideáikat, hogy biztos veszteségre ítélik a világot – és akkor magukba szívhatják végre a kudarc nektárját, a csalódás szirupját. Rákeményedik bőrük felszínére és bár negédes, de belül férges. Gonoszság üli meg lelküket és fekete bársony borítja szívüket – valahogy így mesélném, ha megtestesíteném, és előadásra rendezném egy melodráma színpadán.

Komolyra fordítva a szót, a csalódás és sértettség rendkívüli erők – és csupa álszentség, ha valaki erre felmordul. A sértettség állapota távolságot szül ember és ember között, melyre szüksége van annak, aki állandóan csalódott - hogy néhány reakciót megfigyelhessen. Először is azért teremtenek távolságot, hogy sok időnk legyen kétségbeesni, és megfeledkezve mindenről visszalépni hozzájuk.  Utunk ne csak hosszú legyen, de keserves is, önmarcangolásba és minimum bűntudatba merülő, de legalábbis igyekvő. Másfelől - míg a galád megbántó – azaz én vagy te – odaér, addig a sértettnek legyen alkalma igazán elnyúltan táplálkozni, csipegetni a lopva odapillantások aprajából, a kellő pillanatban felvett hátra arc izgalmából, vagy belemerülni a teljes megadás és elkeseredés katlanában.

Mit is lehet mondani ezeknek az embereknek – szerintem semmit. De ha a feltérképezett helyzetet magunkban megváltoztatjuk – az egész eltűnik. Tehetem azt is, hogy nem veszem észre, vagy csak megértem a bennük zajló folyamatot, de az igazi varázslás az lenne, ha megfordítanám, átsimogatnám.  Elcsípném a húrszakadás előtti pillanatot és kellő távolságból figyelném az egészet, mint egy áramlatot, zúgó patakot, melybe belépve sodródnék a történettel – de ezt nem tehetem. Egy magasabb lesről figyelve, éppen csak megélve maradni egy helyben, egyfajta szemléletben, hogy mindaz, ami készülődik – már el is enyészik. Viszont nem tudomást venni csak úgy tudok, ha belül tiszta vagyok, és nincsenek feszülő húrjaim, sem szinkron érzelmeim, sérelmeim… ha nyugodt, vagy legrosszabb esetben értetlen maradok.

Lelakatolt némaság

A zaj és a csend közötti híd megépítése talán a legnagyobb építkezés, ami az élet megértéséhez vezet. Elvonulással és elszigetelődéssel igyekszünk a nehéz munkával és koncentrációval megteremtett csendet megmenteni. A folyamatban az a legnagyobb kelepce, hogy a csend csak a zajhoz képest létezik, de ha kikerül az érzékelés hatósugarából, már nem csend, hanem némaság. Bár azt hisszük, hogy általa csendesek vagyunk, nem más, mint légüres tér, melyből kiszalad az élet.

Azt mondjuk, mindig megzavar bennünket valami, így bezárjuk az ajtót, messzebbre költözünk, egészen addig, míg már csak a fülünk zakatol, de a körülöttünk lüktető mozgás, legyen bármilyen rés, behatol és teret kíván. A lecsendesített elme így újra neki feszül és azt hiszi, hogy benne maradhat egy állapotban, hogy megragadható az elért súlytalanság, míg semmi más nem történik, mint újra születik ugyanaz az érzés, mikor egy tömött buszon egy félreeső pad emlékére vágytunk.

Először megkeresem a bennem élő gondolatok gyökerét, hogy végleg számot vethessek energiabitorló leigázásukkal, majd arra teremtek gondolatokat, hogy a keletkezett űrt megtartsam. Komolyabb és erősebb kötelékeket rakok felszabadult lényemre, mint amikor még a zajtól áztatva áramlok a tömeggel, de mégis körbevesz a valahova tartozás.

Van az a pont, amikor vissza kell fordulni, hogy belemerüljek a zajba, a ricsajba és edzésnek feszítem lelkemet, hogy a megtalált belső hallgatagságot megmentsem. Úgy kell szétfuttatnom a megszületett békémet, mint az a bizonyos édes folyondár, mely mindenkit átjár, ki szereti az édeset, a békésen krémeset, mely a felfedezés által nem lehet sajátom, így nem tartható meg. Míg a szeretet extázisa a legkoszosabb utcasarkot is átjárja, hogy is gondolhattam azt, hogy majd lezárom, és nem adok belőle a világnak. Ellene mentem természetemnek, emberi életemnek, mert csak ebben akartam lenni, ezáltal elvenni és lezárni mindent, mi engem táplálna. Azt gondoltam áramlok, pedig így csak elszigetelt maradok – sűrű ellenállásból épült kordonok között.

A bennem fel-felcsillanó áramlás adott, régi utak már ezek, mit életről-életre újra élhetek, mert elvezet oda, ahol annak idején abbahagytam, hogy ez alkalommal megint tehessek hozzá.

Van íze! ... Édes!

A bennünk élő boldogság, olyan, mint a selyembe csomagolt levegő, mely ott van minden szívverésben, hiszen súlya nem is lehet több mint, egy észrevétlen koppantás érzékelésünk sűrű ajtaján.

Egy csendes estében suhanó autóm berregése segítette az érzés megszületését, mikor a mellettem szaladó táj mozgását figyelve nem volt kapaszkodója a látásnak és semmiféle elgondolásnak, hát jobb híján az üresség táncát járták a fák.

Éreztem a bennem születő csendet, mely körülszőtte lelkem robaját és gondolataim sodrását, egy elválás szomorú felhangját. Egyre inkább háttérbe szorult minden, ami átjárt és felfigyeltem erre az édeskés ízű, rendkívül puha nyomásra. Megtöltötte érzékelésem éppen zajló morajlását és ellehetetlenítette mozgását. Megbénította a bennem dolgozó erőt és már csak azt éreztem, hogy nem is vagyok élő. Ez az elragadtatott pillanat olyanná vált, mint egy kiterjesztett állapot, amely mindent átjár – bárhova is néztem. Kúszott végig a megüresedett utcákon, fákon, a környező házakon, egy félig nyitott ablakon és a gázpedált taposó lábamon. Gyengéden szorította nyakamat, és ki kellett mondanom, hogy – Nincsen más. Ami ezen az érzésen kívül esik, nem valódi, hanem csinált, de a tevőlegességen túl nincs más, csak ez a széles, érzettel telített óceán. A boldogság madara repült át észlelésem birodalmán és ölembe ejtett egy tollpihét, hogy járjon át az érzés, hogy mit miért, és hogyan tovább. Elnehezült minden végtagom, és ahogy megérkeztem már mindent kívülről figyeltem. Én voltam a lépcsőn emelkedő combizom, és az ernyedten lógó alkarom. Nincsen más, csak ez a könnyű lét-érzés, amit ettől eltérően annak hiszek – nem igazi. Ebben a puhaságban, boldog szárnyalásban található az irgalom és az értésből fakadó feloldozás.

Nincs szükség látványra, beteljesült vágyra, szépségre és bőségre, vagy bármilyen okra, ahhoz, hogy megtaláljam. Igazából a keresés szűnik meg és az elvárás, hogy bármi, ami érkezik – tegyen azzá, mikor én már kezdetektől fogva Az vagyok. A kereséssel együtt szűnik meg a kereső, és azt hiszem, hogy ez a legnagyobb felszabadító erő, ami csak létezhet, mikor felfedezzük a bennünk élő igazi Erőt.

Állókép

A végső megnyilatkozás és a bennünk rejlő igazság a világot szemlélve oly észrevétlen. Mintha mindent el kellene söpörni érzékelésünk felszínéről, hogy felfedezhető legyen. Mintha a szem dörzsölésével kitakarított por feltárná azt az állóképet, ahonnan nincs tovább, sehova nem vezet már út. A vágyott megismerést nem kíséri mámor, mert annyira egyértelműen jelen van, hogy nem is vesszük észre, hiszen az élet maga az, ami elfedi. Olyan érzés, mikor azt mondod magadban: – Hát ez lenne az?

Az ébredés előtti szendergésem egyik kedvenc állapotom, ami teljesen ellene vall mindennek, ami mozgás és élet, de a folyamatos tevésre ösztönző külsőségek és a körülöttünk áramló lüktetések oly finommá teszik ezt a halk félig-meddig állapotot, egyfajta döntéshelyzet, hogy akarom-e, vagy sem az életet – úgy teljes egészében. Ebben az állapotban történt, talán egy pillanatra… hogy valamit végre nem csak megérthettem, hanem átélhettem.

Mindennapi merengéseim kedvenc távlata, mikor egy hatalmas lombkorona izgő-mozgó leveleit nézem. A nézelődés nem tudatos, de szükségem van a kitekintés határtalanságára, hogy gondolataim ott bolyonghassanak a levelek között. Ez a pontosan ablakkeret szélességű nyílás a messzeségem, ami abban a bizonyos félig álomállapotban megelevenedett. Ültem előtte ugyanúgy, mint ahogy ébren teszem, és ugyanazt a képet láttam, levelekkel, lombkoronával. De a kép nem mozdult. Nem volt mozgás, mert nem volt tér hozzá. Az életet egyedül a megjelenése és jelenlevése nyújtotta, mely kimerült abban, hogy van. Ez ilyen egyszerű. Hogy mi tölti meg? Most írhatnám, hogy csillanás, villanás, vibrálás vagy rezgés, a fontos, hogy egy pillanatban történjen, de azt hiszem, itt az egyetlen lényeg az, hogy én Tudtam, hogy ez a kép, vagy fa – csak van. Meg kellett állnia a mozgásnak ahhoz, hogy a tudatosság fogalma feltörhessen.

Talán ebben a félig szendergő, az elmét az asztalon felejtő állapotban lehetünk képesek meglátni mindennek a… és most hogyan tovább? Írjam, hogy kezdetét vagy gyökerét? … vagy azt, hogy értelmét? – megfoghatatlan, mert nincs rá kifejezés, sem mérhető ideje, sem földbe kapaszkodó erezete, legfőképpen pedig értelme nincs. Az elme felcsatolásával, reggeli fogmosással töltjük fel a megélés különböző szintjeit.

Metaforák és analógiák vasutasa int felém, hogy üljek fel megint, hogy más bolygókra is elérhessünk, de én ezt most nem teszem. Szépen lassan megállnak ujjaim a billentyűzeten és elhalkul a kopácsolás, az írás. Vágyom a „Nem tudást”.

Szenvedés? - ide vele!

Rájöttem arra, hogy én szabályozom az érzéseimet, és átgondoltam valójában mit is takar az a kifejezés, hogy „elengedés”. 

Sorakoznak elmémben a különböző megjárt feldolgozási eszközök, gondolatmenetek és reakció-variációk, de a bennem élő „megfigyelő” ezt a felismerést most elővette, és úgy érezte, hogy rendbe rakja a sok elporosodott aktát, elmélkedéseim ismert útját, és az érzelmeimben időzés mély árkait felszántja, és végleg lezárja.

Annyi bizonyos, hogy nem azt jelenti az elengedés, hogy - innentől - nem gondolok rá, és majd az időre támaszkodva elrejtem magam előtt azt, ami bánt. Ha nincs aktualitásban gondolataim platformján – mondjuk a legutóbbi sérelem, attól még nagyon galád és észrevétlen munkát végez lelkem legmélyén, vagy sejtjeim öntudatán. Ha felelevenítek egy régi rossz emléket, vagy éppen egy sértegetés kellős közepén állok, nem a hárítás és az elfogadás a lényeg, hogy ha van jó csapás, legyen akkor rossz is – nem köszönöm meg, hogy valaki karmokat mereszt rám, és nem játszom el, hogy bármi jöhet – szeretettel fogadom… balgaság! Mutatok egy jobbat, egy igazán szabad elgondolást.

Az első lépés, hogy leválasztom a negatív érzést, csalódást arról a személyről, akivel párosítom keletkezését. A sérelem teremtője és szerzője mehet tovább, mert semmi más ő, mint hírhozó, egy lény, aki erre volt képes, hogy a sérelmet megteremtse, egy teremtett forma, ki a rosszat, vagy ilyet-olyat testesíti meg a világban - egyszóval feloldom őt.

A következő lépésben - miután már nincs a bántásnak okozója - végre szemtől-szemben állok az érzelmi „rakással”, a kéretlen vendég utáni rend-csinálással. Körbejárom, beleszimatolok, élem és érzem erejét, lélekbe vágó metszését. Elfogadással figyelem jelenlétét, megteremtett életét.  Észrevettem, hogy minden érzés csak pár másodpercig tart, ha nem etetem. Nem kötöm személyhez, sem régi emlékhez, nem pakolom a múlt többi eldolgozatlan szemetéhez, csak ezt a történést, érzést hagyom, hogy keletkezzen, és erejét veszítve a semmibe vesszen. Nem akarok felismerni, megérteni és ítélni, hogy miért mér rám a sors bármit, vagy ami történt az valójában az okozóban zajlik, meg azt sem akarom, hogy „ha engem bánt, magát bántja” – túl bonyolult. Ezek a megközelítések akkor lépnek érvénybe, ha először megtanulom az érzés természetét meglépni, megélni és elengedni – bár ezt már nem is kell, mert ha nem táplálja semmi – eltűnik magától.

Ha elkezded a legaktuálisabbal – figyeld meg - majd sorakozik a többi is, még csak vissza sem kell gondolni rájuk. Ott fognak szépen sorba állni az emlékek, hogy feloldozd őket, elnyerjék kegyelmedet, és visszaszivároghassanak az éterbe, hogy szabadon keveredhessenek a hasonszőrű mérgekkel. Szüntesd meg börtönállapotukat azzal, hogy kiszabadítod ezeket az élő energiákat a lelkedből, fejedből és nyirokrendszeredből. Benned garázdaként élnek, és rombolnak ezek a negatív erők, hadd menjenek oda, ahol már egyébként is sokan vannak, hogy tovább folytathassák a teremtés elleni munkájukat. Kedvükre árthassanak, és roncsolhassanak, hogy az újjáépítésbe fektetett születést és felismerést megadhassa a lelkünknek – újra és újra.

Ebben a felismerésben a legszabadabb vagyok, mert dönthetek, és igazán élhetek... szenvedés ide vagy oda.

A lélek sötét éjszakája – így vagyunk a fényhez legközelebb..

„Az egyetlen bátorság, amire szükségünk van, az utunkon szembejövő legidegenebb, legszokatlanabb dolgokkal szembeni bátorság. Az emberiség ebben az értelemben gyáva, végtelen kárt okozva ezzel az életnek… és magának”.

Mindenki keres, mert keresni kell. A lélek ráfeszült a változásra, hogy saját felismerését megtalálja. Elindultunk már régen, talán pár évtizede, de az Út értelmezése mindennél nehezebb. Sok megakadt és eltévedt értelmezést látok, amit helyre tenni most megpróbálok – én a hasonlóan bizakodó, hogy valamit teszek, illetve Már nem teszek, mert megértettem, hogy ahova ez az egész vezet, az végső sorban önmagam halála. És ez a lényeg. Nem építkezünk, hanem lebontunk, és ez a folyamat ellene tesz minden életnek hitt megmozdulásnak. Erre vagyunk kondicionálva, hogy felépítsünk, megértsünk, és eszerint éljünk. Kilőttünk egy új spirituális perspektívát, de a lépések ugyanazok, amit ismerünk, és megtanultunk, csak most annyi különbséggel, hogy mindent tisztára csiszoltunk.

Létrejött egy dermedt, sík felület, ahol ítélkezésünk még metszőbb és elrettentőbb azokkal szemben, akik megmaradtak annak, akik voltak, név és személy-birtokosnak. Nem ígérem, hogy felfejtem a végső Igazságot, hogyan is tehetném, hiszen én is a földön járok, de érzem azt a végtelen kilátástalanságot, amelyet az újbéli hitek és meggyőződések – tévesen – pellengérre állítottak sok spirituális tévelygőt.

A spirituális utazás mára már egy teljesítmény túra. Tömegével vesszük fel az ismereteket, olvasunk nyakra és főre – hát ez az egyik nagy hiba, hogy még mindig mindent intellektusban mérünk. De lássuk, hogyan is nőtte ki magát a spirituális-kultúra.

Elmentünk a misztikumért keletre, és olyan dolgokkal próbálkoztunk, amit nyugati gondolkodásunk nehezen értett meg, de elkezdtük ennek ellenére alkalmazni. A türelem és az elcsendesedés gyakorlataival vágytunk türelmetlenül a haladásra, és követtünk el erőszakot nem csak magunk felett, de a gyakorlatokat is átváltoztattuk saját ego-kultuszunk formájára.

Félreértettük az alázat fogalmát. Azt hittük, hogy egy másik személynek kell megadnunk magunkat, egy tanítónak – pedig csak annyi a lényeg, hogy a guru az isteni lényeg, vagy Önvaló egy Eredet-hordozó, egy Bölcsesség – és nem egy személy, ami annyit jelent, hogy velem Egy, mert ő csak megtestesíti a bennem lakó Mindenhatót. Ám a kereső a lemondást választja, és bele merül abba, hogy a földi sík illúzió – hát ez a probléma. Leginkább arra vágyunk, hogy kilépjünk és felszálljunk, oda, ahol minden Isteni. Lemondások, megtisztulások, elvonulások… de ez is teljesítmény lett.

Elhagyni a transzok és lebegések, meditációs merengések varázsát – nagyon nehéz, pedig arra bíztatok mindenkit – lépjen tovább, mert ez is csak egy kábulat. A felismerése a ténynek, hogy más is van – elég, engedjük el, mert ez is csak egy kísértés.

A spirituális élmény, a végső cél egyszerűbb, mint gondolnánk, teljesen hétköznapi és nincs benne semmi különleges – ezért nem látjuk, mert túlságosan magasban keresünk. Ráébredni a legnehezebb, és talán a végső próbája az Utazásnak, hogy felismerjük, hogy a spirituális út valójában egészen más – végtelenül egyszerű.

Talán egyet érthetünk abban, hogy mindenki a szabadságot keresi, de a keresés teljes odaadást követel – a szó legszorosabb értelmében. Ha feladjuk a különlegesség tudatát, akkor mindennek részévé válunk. Ha feladom az intelligenciám és a tudásom, akkor kapom meg azt a szabadságot, hogy helyette bölcsebbé váljak. A bölcsességet nem lehet megismerni, csak bölcsnek lenni lehet. Akkor kerülünk egyensúlyba, ha az intellektust szolgálóként használjuk, és nem esünk a gondolkodó ember azonosulásába.

Nem az olvasottakból kell tanulni, sem a Mesterektől várni a segítséget – minden, ami a kezünk ügyébe kerül – csak jelenlét. Formává teszi mindazt, amiből bennünk is van elég. Nem várhatjuk el, hogy kézhez jön a megoldás, hogy tőlem függetlenül kezembe nyomják a feloldozást. Nincsenek megváltó kapszulák, sem hálózatban terjesztett csodák, képletekbe, számsorokba, és lapokba tömörített kozmikus csodák. Ez mind torzság, ahhoz a felismeréshez képest, hogy mindenért nekünk kell megdolgozni! A tudati váltásokkal, nyitásokkal érjük el a gyógyulást, és nem válthatjuk meg magunkat azzal, hogy adva van. Nem kívülről érkezik, hanem bennünk keletkezik. Ez a fejlődési folyamat lényege, hogy az emberi lény a szabadságért és megvilágosodásért maga végezze el munkáját. Karmikus elrendeltetése függvényében dolgozik meg érte, mástól nem kaphatja meg.

„Illúziókban élünk, a dolgok látszatának világában. Azonban létezik egy valóság, és mi ez a valóság vagyunk. Amikor ezt megértjük, felismerjük, hogy semmik vagyunk, és semmiként mi vagyunk a mindenség”. /Kalu Rinpoche/

És zárásként egy anekdota: „Isten és a Sátán sétálnak az utcán. Egyszer csak egy fényesen csillogó tárgyat pillantanak meg a földön. Isten lehajol, felveszi s így szól: „Ó ez itt az Igazság!”. Mire a Sátán: „Ó igen. Add csak ide, majd én gondoskodom róla!.”