Hajnalban kelek a sajtszagú szobában, fizetek, és kiballagok a buszpályaudvarra, tíz perc sincs az út. Háromnegyed órával kell elvileg megjelennem az indulás előtt (nem vagyok biztos benne, hogy belföldi úton is így van, de ez van a papíromon). A busz 1,80 volt, azt hiszem, negyed óra alatt ért a reptérre, lehet, hogy egy órát aludhattam volna még.
A check-innél hiába köszönök spanyolul, a személyimet látva angolul szól hozzám. Én próbálom meggyőzni, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha spanyolul beszélünk, erre ő is mondja, hogy nahát-nahát. A reptéren egész jópofa boltok vannak, bort is lehet venni, a csomagfeladás előtt érdemes, persze. Utána is lehet, de akkor a barcelonai átszállásnál kell újraszervezni a pakkot (most 19 kilóra mázsáltak).
Az út simább nem is lehetne, ma már nem tapsolják meg a pilótát, esetleg, ha nagyon rázós a helyzet a leszálláskor. Nem volt az. Kicsit bizonytalankodom, mi is a helyzet, mit kell csinálnom az átszálláskor, de állítva kérdezek, és valóban, ki kell menni, azután ismét check-in, ismét csomagfeladás következik. Az érkezés és indulás között pont annyi idő van, hogy kényelmesen sétálgatva, tíz perccel a beszállás előtt érkezzem a másik kapuhoz. A gépek megbízhatósága és pontossága tényleg lenyűgöző lehet, a nyugatiban a szegedi vonat többet áll forduláskor, mint a budapesti clickair gép. Itt már bőven hallani magyar szót is, természetesen. Én nagyon szeretem a magyar nyelvet, a bonyolultságáért, különlegességéért (igen), tisztázatlan eredetéért, innovatív törekvéseiért, szóval imádom, de bevallom, a beszélt nyelv monotonsága, egyhangúsága ennyi idő után megüti a fülem.
Irány Bukarest! :)
Indulás előtt a katalán nyelvű beköszönéskor a légikísérő kisasszony elmondja, hogy a gép Bukarestbe megy. Egy pillanat alatt átgondolom, hogy mit is fogok csinálni Bukarestben, ha tényleg, de a gépen végigfutó határozott morajlás azért megnyugtat. :) A clickairről egyébként ezen kívül csak jót tudok mondani.
Az út még az előzőnél is simább, Talmácsi utolsó versenyét nézem, olvasgatok, és időnként a levegőbe szagolok, mennyire hatékony a sajtcsomagolásom. Megérkezéskor az esőprognózis kicsit elszomorít. Valaki elárulhatná nekem, miért állják körül az emberek a csomagkiadó szalagot, úgy, hogy nem lehet hozzáférni. Először azt hittem, ez magyar szokás, de nem, a külföldiek is ugyanezt csinálják, legalábbis Budapesten. A kontraszt másfél hónap távollét után azért nem olyan nagy, mint volt máskor, de fura belépni a lakásba, olyan, mintha valami idegen hely lenne. Kell majd azért akklimatizálódnom.
Föltettem a képeket a Panoramióra is, a wikiloc-on ott az összes rögzített track (címkézni, leírni azért még lehetne, a Picasán a képleírások már megvannak). Most már csak a gasztroposztok vannak hátra, de lesznek. Azon túl már csak a rövidfilm vágása következik, de erre már határidőt sem tűzök ki, lesz, ahogy alakul. Jó volt, szép volt ez az 1100 kilométer, de jó volt már visszajönni...
A spanyol-amerikai mikronovellákról
-
A Fiatal Írók Szövetsége *A latin-amerikai kultúra társadalmi kontextusa*
címmel változatos programkínálatú konferenciát rendez október 2-3-án
(péntek-sz...
10 éve
