Bakay Kornél: Zalavár-Vársziget és a Mosaburg-kérdés

 

Valamennyi, ezzel a korszakkal foglalkozó történész és régész tisztában van azzal, hogy Mosaburg Zalavárra helyezése, egy hipotézis, amelyet két körülmény alapján fogadnak el mind a hazai, mind a külföldi történészek. ,,/Mosaburg/ a mai Zalavár helyén feküdt a IX. század második felében…E tanítás helyessége mellett legerősebben az az érv szól, amely Szent Adorján ereklyéire hívatkozik…A zalavári apátság mai napig Szent Adorján vértanúról van elnevezve. Mosapurc és Zalavár között tehát Szent Adorján temploma közvetíti a honfoglalással meg nem szűnt pannóniai kereszténységet.”[1] ,Mosaburg és Zalavár azonosítását a közös mocsárvár-jelleg és a Szent Adorján patrocinium alapján fogadjuk el”.[2].

Feltevés tehát, de nem súlytalan hipotézis! Olyan hiteles történeti forrás ugyanis nem ismert, amely Mosaburgot a Balaton délnyugati végénél helyezi el!

Mosaburg/Moosburg helynév és település-név, késégtelenül volt, létezett a IX. századi Európában és utána, de nem a Balaton délnyugati végében, hanem Stájerországban, Karintiában és Bajorországban. De az 1945 utáni hazai politikai légkör elvárta, hogy Zalavár legyen a mintája és a példája a Kárpát-medencei szlávság történelmi szerepvállalásának.[3] ,,A történeti köztudatban ezért Zalavár-Vársziget ma is a nyitrai szláv fejedelemség éléről elűzött Priwina és Chezil által alapított, frank fennhatóság alatt álló, pannon-szláv fejedelemség központja.”[4],,Ezt a sablonos és felületes történelemképet” kétségtelenül meg kell változtatni.[5] Kiragadott példaként elég talán Bartha Antal álláspontját idézni:,,A pannóniai szlávok nagy történelmi érdeme, hogy a népvándorlás hullámainak elülésével ismét munkába vették az elvadult földeket (die verwilderten Felder) és megteremtették a magyarországi korai feudális civilizáció alapjait.”[6] Hiába mutatta ki Püspöki Nagy Péter már 1982-ben, hogy Mojmir 833-ban nem az északi Nyitráról űzte el Privinát,[7] és hogy az un. Nagymorva birodalom nem a későbbi (felvidéki) morva őrgrófság területével volt azonos, noha ott is volt 873 után egy Moravia (Kismorávia), mind I. Mojmir, mind Rasztiszláv, mind pedig Szvatopluk Nagymorávia fejedelme volt, akiknek országa délen terült el, a Dráva-Száva közében, a szerbiai Morava (korábban Margus) folyóig terjedve. Csak Szvatopluk egyesítette a déli és az északi Moráviát, később kiegészült az országa a csehek földjével (Boiohaemum). Sem Püspöki Nagy Péter,[8] sem Boba Imre[9] eredményeit nem vették figyelembe. Sőt, nagymértékben felerősödtek a zalavári kutatások.

2020 későnyarán pedig megjelent (2019-es évszámmal!) Szőke Béla Miklós vaskos, új könyve, A Karoling-kor Pannóniában címmel, amelyben kisérletet tesz a szerző a Zalavár –Vársziget azonos Mosaburggal hipotézis meggyőző igazolására.[10]

Az A/4 formátumú, 535 oldalas monográfia hatalmas tömegű forrást és igen kevés régészeti anyagot tartalmaz, illetve szinte a teljes vonatkozó szakirodalmat felsorakoztatja és elemzi (az irodalomjegyzék 58 oldalas!), amely komoly tudományos teljesítmény, de. még sem dönthető el, hogy tudományos monográfia van-e a kezünkben, vagy egy vaskos tudományos ismeretterjesztő kötet? Számos illusztráció ugyanis csak színes betét, amelyek nem bizonyítanak semmit. A temetkezéseket és a leleteket pedig nem mutatja be.

A szerző ebben a kötetben sem tud megszabadulni rögeszméjétől, vagyis attól, hogy mindjárt az Előszóban kikiáltsa, amit lépésről-lépésre kellene szakszerűen bizonyítania:,,A Karoling Birodalom legkeletibb grófságának székhelye Mosaburg/Zalavár, amely a 840-es évektől a 10. század elejéig Alsó-Pannónia politikai, közigazgatási és egyházi központja.” Zalavár-Vársziget tehát, ab ovo, Mosaburg. Ez alapigazság. Az ellenvélemények egy részét bemutatja ugyan (295-306. oldal), de igyekszik hiteltelenné tenni mindazokat, akik szerint Moosburg/Mosaburg Karintiában volt, nem pedig a Balaton délnyugati részén. Több kutató érveit pedig egyszerűen meg sem említi.[11]

A kötet 50%-a az írott történeti források ismertetése, amelyeknek sokadik bemutatása teljesen feleslegesen foglal el 267 oldalt. Nagyon hiányoznak viszont az ásatásokat összegző részletes térképek, nincsenek értékelhető temetőtérképek, sírrajzok csak illusztrációként szerepelnek (Sopronkőhida, 18. kép, 142. o., Zalakomár, 85. kép, 420.o., Alsórajk, Garabonc, 86. kép, 422. o.), magáról Zalavár-Várszigetről mindössze féltucat sír rajzát mutatja be (87. kép, 425.o.) A sírok (temetők) szakszerű bemutatása kellett volna megelőzze a történeti fejtegetéseket. Ez igen súlyos fogyatékossága a kötetnek!

Még a 2019-ben előkerült 20/19. számú kardos sír 1:10 léptékű rajzát sem mutatja be (445. o., 2886. jegyzet). A legfurcsább azonban az, hogy két összesítő alaprajz kivételével, (81/1. kép 400. oldalon, Radnóti Aladár récéskúti templom alaprajza, és Sós Ágnes alaprajza, de ott már nincs feloldás) sehol sincs jelkulcs! Ez használhatatlanná teszi a közzétett, rendkívül kis léptékű rétegrajzokat (42. kép, 310.o., 47. kép, 318. o., 48. kép, 319. o., 51-52. kép, 326,331. o.) és az összesítőket (34. kép, 258. o., 44. kép, 312. o., 46.kép, 314, o. 39. kép, 307. o., 53.kép, 334. o.), amelyek egy részén még a számok feloldása is hiányzik.

Amikor a szerző bemutatja például az un. zalavári zarándoktemplom maradványait, amelyet minden bizonyíték nélkül, Hadrianus templomának mond, (352-398. oldal), nem vonultatja fel az ott feltárt, valamennyi korhatározó leletet (az előkerült több százezer darabos cseréptömegből például mindössze 12 db edényt és 4 db edénytöredéket közöl a könyvében, de csak illusztrációként!). A megtalált alapfalak ill. alapozási árkok körüli temetkezések közül is mindössze 24 sírt mutat be (összesen négyezer sírt említ!). A legfőbb hiányosság azonban a nagy léptékű, összehajtogatott (un. tasak mellékletes) összesítő térkép elhagyása.[12]

Teljesen elhibázott a zalavári ásatások anyagainak közzétételi programja. Az első kötetben kellett volna publikálni a feltárt objektumokat, épület-maradványokat, a feltárt sírokat és a megtalált mellékleteket, mégpedig kivétel nélkül valamennyit! Majd a sorozat záró kötetét lehetett volna, (kellett volna!) az írott források elemzésének szentelni.

Az alábbiakban bemutatjuk, milyen módszerekkel dolgoznak, és milyen bizonyítékokkal rendelkeznek a Mosaburg-azonos Zalavárral-teória hívői.

A Mosaburg-'hitvallók' már 1999/2000-ben, annyira sarokba szorultak, hogy egyik 'szószólójuk' Tóth Endre tanulmányt írt, ,,Mosaburg oder Moosburg” címmel. Menteni akarta a menthetőnék vélt menthetetlent, hiszen az 1980-as évektől újabb és újabb tanulmányok jelentek meg Moosburg/Mosaburg karintiai lokalizálását bizonyító forrásokról.

Karoling Pannoniából[13] (Nyugat-Dunántúlról) számos földrajzi név ismert, amelyeknek a lokalizálása azonban nagyobb részt bizonytalan, állapítja meg Tóth Endre,[14] igazodva az általánosan elfogadott tételhez, hogy a 820-as évektől 900-ig egész Dunántúl frank uralom alá került,[15] de nagyon is felületesen itélkezik, mert a település-, templom és egyéb helynevek zöme, nem a későbbi Dunántúlon keresendő.[16] Tóth csak Sabaria nevét tekinti továbbélőnek. (A Karoling császári birodalom regesztái 751-918, ezt megerősitik.), ahol az egyház fennmaradása is igazolható.[17] A források, szerinte, csak egyetlen egyház honfoglalás utáni továbbélését igazolják: Mosaburgét, azaz Zalaszigetet (Insula Zaladiensi), a későbbi Zalavár-Várszigetet, ahol I. István király, a IX-XI. században[18] a Pannoniában alig ismert védszent,[19] Hadrian (Adorján) mártír tiszteletére szentelt templomot,[20] és bencés apátságot alapított 1019-ben, majd az 1024-ben kelt, hamis oklevelében (amely csak egy 1347. évi átiratban maradt fenn) megerősítette birtokait.[21] S itt, hirdetik az érintett kutatók, etnikai és kulturális továbbélés történt, a Zala folyó mocsaras medencéjében. Azt állítják ugyanis, hogy egy IX. században élt, Privina nevű herceg[22] egykori magánegyházát, az Istenszülő Mária templomot szentelték fel újra 1019-ben, Szent Adorján tiszteletére. Mindezt történeti tényként hirdetik, annak ellenére, hogy többen elismerik:,,Ma már a régészeti kutatás eredményeiből tudjuk, hogy a 9. századi Szent Adorján templom és a Szent István által alapított hasonló titulusú egyház között nincs kontinuitás. Első királyunk alapítása a korábbi Szűz Mária templom maradványainak felhasználásával történt. Ezt az egyházat a 16-17. században végvárrá alakították át, majd 1702-ben, I. Lipót császár parancsára felrobbantották és lebontották. Maradványainak nagy részét elbányászták, így alaprajzát csak Giulio Turco 1569 körül készült alaprajzából ismerjük.”[23]

Tóth Endre nézeteit már 2002-ben kritikával illette Hans-Dietrich Kahl, a giesseni egyetem tanára,[24] felhasználva Robert Svetina korábbi érvelését. Úgy vélte, hogy a Balaton melletti, (szerinte) bizonyított szláv fejedelemség (das nachgewiesene slawische Fürstentum am Plattensee) létezése mellett, nyomós érvként nem lehet felhasználni, Reginonak a karantániai Moosburgra vonatkozó adatát, mert az nem a Balaton melletti Mosaburgra vonatkozik. Nincs alapja annak a feltételezésnek, hogy a Balaton-melléki helyet, húsz éven át ugyancsak Mosaburgnak hívták. ,,Regino Mosaburh-ja (és ezzel együtt a karantán Arnolf) a mocsarak védte sziklasziget, Karantania Wölfnitz földjén marad, mint a tartomány legrégebbbi, hitelesen bizonyított fő vára (Die sumpfgeschützte Felseninsel im Wölfnitzgrund Kärtens bleibt die Mosaburh Reginos /und damit Arnulfs von Kärnten/ und die ältestbezeugte Hauptburg des Landes). H. D. Kahl újabb érveivel Szőke Béla Miklós legújabban is foglalkozik, hiszen Kahl minden Mosaburgról szóló utalást, adatot a karintiai Moosburgra vonatkoztatja. Kahl adatainak hiteltelenítését megkisérli Szőke, érvelése azonban méltatlanul alacsony szinvonalú:,,Kahl formailag logikus gondolatmenete a konkrét tényeken mégis megfeneklik.” Szőke tudálékosnak nevezi Kahlt, és azt javasolja, mellőzzük (!) Regino értelmezését.[25]

Tekintsük át vázlatosan az előzményeket Zalavár-Vársziget vonatkozásában.[26]

A templom lelőhelyét már 1841-ben felkereste Jan Kollár és Anton Dolezsálek, két szlovák ember, mert az elpusztított romokat ,,más nyugati népek is magukénak vallották,”[27] ők pedig ős szláv régiségeket kerestek.[28] De a magyar régészetet sem hagyta hidegen ez a kérdés. Rómer Flóris Ferenc, majd Récsey Viktor több alkalommal (1862, 1879, 1880, 1881, 1887, 1891) vezetett ásatásokat a helyszínen, de a nagy pusztítás miatt, kevés eredményt értek el.[29]

Mivel egy nagyméretű homokgödör súlyosan megsértette, elpusztította a bencés kolostor templomát és a kolostor épületeit, értékelhető részletek nem ismertek. Ez a bencés monostor, a (feltehetően) három (?) hajós templommal együtt, később erődített kolostor (vár) lett. Lehetséges azonban, hogy ez a templom csak egy temetőkápolna volt, amelyet Mária tiszteletére szenteltek (capella in honorem Beate Virginis in corpore dicti monasterii Beati Adriani martiris constructi, 1347). A temetkezések, noha ezeket a szerző nem mutatja be, (kivéve 425. oldalon látható 87. képet), döntően Árpád-koriak.

Ennek a templomnak a keleti és északi oldalán tártak fel az ötvenes években egy 394 síros temetőt, a legalsó rétegben un. nagykoporsós sírokkal.[30] 2006 és 2011 között, a palánkkal övezett Árpád-kori megyeközpont területén sikerült a homokbánya északi szélét meghatározni, valamint újabb sírokat feltárni,[31] de ezeket sem mutatja be.

A XI. században a zalavári Várszigeten épült ki Zala vármegye ispánsági központja, lakótoronnyal, boronaházakkal (udvarházakkal), földsáncokkal, cölöpös védfalakkal, valamint természetesen templomokkal, és körülöttük létesített temetőkkel.[32] Földvár azonban nem állt itt sem.[33] ,,Az ispánsági központból azonban, sajnos csak az övező sáncokat, és a vár egy részét ismerjük. Az egykor a sziget déli részén álló ispánsági vár nagy részét egy homokbánya megsemmisítette.” Az L alakú Vársziget északkeleti harmadát, egyelőre csak geofizikai mérésekkel vizsgálták 2010-ben, és ott ,,egy sűrűn települt elővár maradványaira következtettek.”[34]

Az ásatások Zalavár-Récéskúton 1946-ban, a Várszigeten 1948-ban indultak meg, majd folytatódtak, kihagyásokkal, 1993-ig, illetve 1997-től 2012-ig. A ,,sziget szélén körben egy kő-fa szerkezetű, gerendavázas sánc épült, amit később többször megújítottak. Ezen belül a sziget északnyugati felét még egy paliszádfalas belső erődítés választotta el a többi területtől…”[35] A Várszigeten feltárt sáncok és sáncárkok többségét IX. századinak vélelmezték, és az alaptételnek megfelelően, Privina megtelepedésével hozták kapcsolatba anélkül, hogy ennek bizonyítékait felmutatták volna. Azt, a feltáró régész, Szőke Béla Miklós is elismeri, hogy ezek a védművek nem igazán felelnek meg a jól védhetőség kritériumainak. A sáncárok falai nem meredekek, nem mélyek, mesterséges akadályok nincsenek benne. Arról nem is szólva, hogy a feltárt fagerendák keltezése nagyon bizonytalan.[36]

Zalavár-Várszigeten három templomot kellett keresni, ha meg akartak felelni a Conversio Mosaburgra vonatkozó adatainak: 1/ Szűz Mária templom, 2/ Hadrianus mártír temploma és 3/ Keresztelő Szent János temloma.

A várban lévő templom (kápolna) elpusztult, a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt templom építményével egy fa épületet véltek azonosítani, az un. Hadrian templomtól nyugatra 15 m-re. Ez a 12, 2 x 7,5 m-es, fagerendavázas építmény, amelynek volt egy déli átriuma is, állítólag templom volt. Hozzá tartozott, állítólag, egy kútház is, a keresztelő szentelt víz kinyerésére.[37]

Az 1983 és 1991 között, Cs. Sós Ágnes feltárása révén kerültek napvilágra a Vársziget középső részén, egy nagymérétű épület (templom) kiszedett alapfalainak szerény maradványai.,,Az utóbbi évek feltárásai révén (Szőke Béla Miklós 1998-2000 között lényegében újra feltárta) tisztázódott, hogy a sziget közepe táján, a paliszádfallal elkerített területen belül (?), egy még hatalmasabb (29,3 x 16,7 m-es), háromhajós, nagyméretű előcsarnokos, és un. szentélykörüljárós templom állt. A templom körül, ugyancsak többrétegű temető sírjai kerültek elő,”[38] de ezeket sem tették közzé! ,,A legalsó sírrétegben többször is sikerült viszonylag jó állapotban maradt deszkakoporsó, fa sírépítmény maradványait kibontani. A sírok, jórészt melléklet nélküliek voltak, de egy bolygatott gyermeksírban késő avarkori, keskeny pajzsos, öntött bronz övveret /volt/. A palánkfal közelében pedig, egy sírban edény mellékletet találtak.”[39]

1995 után tehát folytatódott a régészeti feltárás (1997-2012), amelynek során a Szent István-kori apátságtól északra, a korábban előkerült templom kiszedett alapfalait ellenőrizte és hitelesítette Szőke Béla Miklós. Az új helyzetet így foglalta össze: ,,A templomról először 1998-ban jelent meg egy alaprajz, túlnyomórészt Cs. Sós Ágnes dokumentációjára támaszkodva. 2000-ben befejeztük a Cs. Sós Ágnes halálával (1993) megszakadt kutatásokat, tisztáztuk az alaprajzzal kapcsolatos kérdéseket, bizonytalanságokat, így ma már egy jóval letisztultabb alaprajz áll rendelkezésünkre. Az 1998. évi, és a jelen leírás közötti eltérések – a méretekig bezárólag – ezzel vannak összefüggésben. Az épület felmenő falaiból gyakorlatilag semmi sem maradt meg, sőt több helyen az alapfalakat is annyira kitermelték, hogy már csak az alapozási árkok jelezték a helyüket.” Az 1999. évi feltárásokat az ásató így foglalta össze: ,,A Cs. Sós Ágnes által a nyolcvanas években megtalált, és nagyrészt feltárt templom területén és közvetlen környékén végeztünk ásatást. A templom oly mértékben elpusztult, hogy csak a korabeli járószint alatti rétegeket lehetett feltárni. Ezeket a viszonyokat Cs. Sós Ágnes feltárása több helyen még tovább rontotta. Revíziós ásatásunk, ennek ellenére jelentős eredményeket hozott. Újra feltártuk a templom nyugati felét….A nyugati fal előtt ásott hatalmas gödrök betöltésének feltárásával…egyértelműen bizonyítható, hogy a templomot a korai Árpád-korban, talán már a 11. században lebontották, és falait az alapárkok aljáig kitermelték.”[40]

A templom részletesebb jellemzésére később térünk ki, most csak az un. mártír sír kérdését emeljük ki. ,,Az apszis tengelyében, annak belső falához támaszkodik az amorf kövekből rakott, közel téglalap alakú szent ereklyesír (2,5 x 2,3 m).”,,A templom legsajátosabb építési eleme mégis a főszentély alatti mártírsír megközelítését, a mártírral a sírjára nyíló ablakocskával (fenestella) keresztül, közvetlen kontatktust lehetővé tevő, föld alá süllyesztett, fedett folyosókripta, és abból nyíló három kápolna (oldalfülke) koszorúja.”[41] Az ásatási beszámolóban a következő összefoglalás olvasható: ,,/a templomban/ egy un. folyosókriptás szentélyfejet építettek, amelynek széles, félig föld alá süllyesztett folyosójáról három kis oltárfülke, kápolnácska nyílt. Tisztázódott…hogy milyen volt a templombelső felosztása: négy-négy pillérrel három hajóra osztották, a félköríves szentélyfej mellett az oldalhajók egyenes záródásúak….A templomot nyugatról egy karzat zárta, ahová külön egy kis lépcsőtorony vezetett fel a dny-i saroknál. Ettől tovább nyugatra épült a templomhoz az ugyancsak három hajós, nagy alapterületű és emeletes narthex.” Így a templom nyugat-keleti hosszúsága 50 m, észak-déli szélessége 25 m.[42]

A szentélykörüljáró téglapadlója (járószintje) alatt, összeégett, festett és színezett üvegablak-szemek darabjai kerültek elő, Krisztus, szentek, angyalok ábráival, illetve feliratok betűivel.[43] Napvilágra jutottak faragott homokkő és mészkő díszek (ajtókeret, oszlopfő). A nyugati oldalon volt egy négyzetes tér (átrium vagy narthex, ezzel együtt a teljes hosszúság 50 m lett), valamint egy torony fundamentuma. Ettől a templomtól délre feltártak egy másfélezer síros temetőt,[44] a sírok között volt egy, Salamon denárral eltemetett halott, három halott, I. Géza érméjével került sírba, egyet pedig I. András király denárjával hantoltak el.

Összegezve: az I. István király által alapított Szent Adorján-monostor (1019) maradványai csaknem teljesen megsemmisültek, bár egyes falazatok facölöpös alapozásai és egy kaputorony maradványai előkerültek 1951-1954 és 1963-1965 között, jóllehet az 1998-ban újra induló feltárások ezeket az alapfalakat már nem találták meg![45].

Az egykori bencés kolostor templomától keletre és északra előkerült temetkezések korát a IX-XI. században határozták meg, ám ezidáig csak néhány érme került elő a feltárt sírokból![46]. Ezt a temetőt, megszakítás nélkül használták a IX. század után is, noha a magyarokra jellemző tárgy nem került elő. Viszont a Várszigettől nem messze ,,tipikus magyar leletanyag, kéttagú ingnyakdíszek, fonott nyakperec került felszínre.”[47] A várszigeti temetőben a temetkezés tehát folyamatos volt.[48] A homokbánya gödrétől északra (később) feltárt sírok kora XI-XII. század, mint említettük, öt sírban voltak a magyar királyok XI. századi érméi![49] A monostortól északra feltárt cölöpös védmű talán XI. századi, de a keltezése bizonytalan. Ez a védmű Zala vármegyei ispáni vár része lehetett, hasonlóan az un. lakótoronyhoz.[50] A XIII. század végéig itt volt a zalai ispáni székhely, de részletek nem ismertek. ,,Az ispáni központ szolgáló népe a XI. század derekától a Vársziget északi felében álló plébániatemplom (un kápolna, amelyet újra felépítettek) köré temetkezett.”[51] Ennek a temetőnek az értékelése sem ismert, amint a többi feltárt síré sem.

Elemzésre vár még a récéskúti kőtemplom (hossza 21 m, szélessége 13 m) köré temetettek anyaga is. A több rétegű, igen szegényes mellékletű sírok keltezése bizonytalan.[52] Volt temető a Zalavár-Kövecses nevű területen (35 sir), Zalavár-Rezeháznál (205 sír). Ez utóbbi lelőhelyen a sírok egyharmadában voltak mellékletek.

Zalavár területén volt, a fentieken kívül, egy hetedik temető is, Zalavár község belterületén (Lebujpuszta) , amelyben 135 sírt tárt fel B. Mikes Katalin.[53] A sírokban nem volt fegyver, csak néhány vaskés, valamint (egy tűn kívül) egyszerű testékszerek (S-végű hajkarikák, karkötő, gyűrűk, gyöngyök). Egy női sírban I. András király ezüst dénárja került elő. A túlnyomórészt női és gyermek sírokból álló temető megnyitását Szent István korához (X. század vége-XI. század) kötik, és új népesség ide telepedésével magyarázzák,[54] holott a várszigeti temetőkhöz hasonlóak ezek a sírok.

A nagyméretű templom értelmezése azonban, a sokoldalú elemzések ellenére is, számunkra bizonyítatlan maradt. Ezt az építményt a mosaburgi Szent Hadrianus tiszteletére szentelt templomnak vélik, amelyben a keresztényi hitélet nem szakadt meg, ,,csak így tudjuk magyarázni, hogy a 9. században itt felszentelt Szent Adorján templom titulusa átöröklődhetett 1019-ben az I. (Szent) István által alapított benedekrendi kolostorra.”[55] Nyitott maradt azonban a kérdés, hogy ez az építmény a Conversioban említett mosaburgi Szent Adrian zarándoktemplom lehetett-e?[56] A kérdés tehát nem az, hogy Zalavár-Várszigeten vagy Zalavár-Borjúállás-szigeten álltak-e, állhattak-e egykor, a IX. században (vagy akár korábban is) templomok, akár fából, akár kőből építve, hanem az, hogy ez a hely volt-e az írott forrásokban, elsősorban a Conversio-ban, emlegetett Mosaburg?

A XII. század végén vált ismertté egy egyházi propagandairat a bajorok és karantánok megtéréséről (Conversio Bagoariorum et Carantanorum[57]), amely 870/871 táján készülhetett, szerzője ismeretlen (Salzburgi Névtelen). Első kiadása 1597-ben volt. Ennek az irománynak az volt a célja, hogy hirdesse a salzburgi (Iuvavium) érsekség térítési sikereit, és biztosítsa az egyházi joghatóságot. Ennek a régi írónak a művét Magyarországon kiadta Szalágyi István 1780-ban, majd 1804-ben Koller József pécsi püspök. A magyar történettudósok közül többen (Bitnitz Lajos, Horváth János[58]) gyorsan ,,azonosították” Mosaburgot Zalavárral, a Sala/Zala folyó említése miatt, örvendve, hogy a pogány magyarok előtt már volt itt keresztény élet. Így foglalták össze a Conversio vonatkozó részeit, tudomásom szerint először magyar nyelven:,,Lajos, a kisebbik, Bojár (Bajor)ország és Pannonia királya lett….A rossz fiak …attyok elhunyta után (840 eszt.) ezek köztt gyúlt ki az egyenetlenség tüze, mely csak a véres Fontenay-i csata után (843 eszt.) a Verduni egyezés által oltatott el, és ennek erejével is egyébb nyertt tartományain kívöl Bojár és Pannonia Királyságot meg tartotta Lajos. Országlása alatt nevezetessé lőn Privinna, másképpen Bribinus, Mojmártól napkeleti Morva országból kiűzettetett Slav Herczeg, ki fiával Kotzellel, ellensége ellen Ratbodhoz, a Pannoniai Határ Grófhoz folyamoda fegyveres segedelemért; ennek közbenjárása által Lajosnál kegyelmet talála, és meg kereszteltetvén, herczegségét vissza nyerte; de utóbb Ratboddal is ellenségesedésbe keveredett, kivel csak hosszabb bujdosás után Salacho, a Karentaniai és Tót országi Határ Gróf békélteté meg; mivel pedig buzgó vala az isteni tisztelet előmozdításában, Lajos királytól egy jeles zsold jószággal megajándékoztatván, Alsó Pannonia egy részének Herczegévé lett. Oda sok népet öszvehódítván Privinna, a Szala berkes posványában magának egy erős várt épített, melyet Mozburgnak /nevezett/ és Várost népesített, melyet Salaburgnak nevezett; alatt valói erdőket írtottak, vadonyokat termékenyítettek, és így inkább szorgalmokkal mint fegyver viseléssel terjesztették birodalmát. Salczburgból mesterembereket kapván, Mozburgot két templommal, Szalapurgot (a mái Szalavárt) egyel, és Sz. Adrián tiszteletére szerzett monostorral, Bettobiat (Petau), Linovels-Chirchent (Lendva), Quinque Basilicat (Pécs), Weidheres-Chirchent (Friedau, Ermosd), nem külömben más tizenegy helyeket (Tót-, Alsó-Magyar és Stájer országokban) ugyan egyel-egyel ékesített fel. Ezen nevezett s más helyek, hol Privinna és népe akaratyára templomok emelkedtek, kételkedni sem hagynak arról, hogy a nálunk található Vendek eleji is Privinna jobbágyai voltak.[59] Megölettetvén 865 eszt. a Morvaktól Privinna, a fia Kotzel lett Mozburgnak s a hozzá tartozó tartománynak Ura; ez is Attya példájára a keresztény Religionak terjedését ügyelte, több templomokat építtetvén. Valamint pedig Privinna, úgy fia is Kotzel vazallai voltak a Németh Királyoknak…..887 eszt. Karlmann fia Arnulf, kire Karentaniának és Pannoniának igazgatása, Attya utolsó szándéka szerint, bizattatott vala, lett a Németh Birodalom Királya; ez a bérohanó Magyarokkal békességben, sőtt szövetségben élt, mivel a Magyarok őtet Svatopluk, a napkeleti Moravok fejedelme ellen segítették, tartván még is ezen új szomszédoktól, 896 eszt, Alsó Pannoniának, Mozburggal együtt védelmezését Braxlavora, kit némelyek Kotzel fiának tartottak, bízta”…

Különösen lelkesen merített a Conversio szövegéből Horváth János, aki ugyancsak határozottan kiállt Mosaburg = Zalavár mellett. Elemzi Privina adományozását az altaihi Szent Móric kolostornak.

1821-ben Horvát István így foglalta össze a legfontosabb tudnivalókat:[60],,E régi írásból szokták megbizonyítani a Magyar Anyaszentegyház hajdani Történeteiben, hogy már a Magyar Nemzet idejövetele előtt Pánnoniának nagyobb része a Római Keresztyén Hitet követte, a saltzburgi Érsek fő pásztorsága alatt; ebből és a Saltzburgi Érsekeknek néhány igen régi ókleveliből szokták meghatározni Szalavár, Péts, Szombathely, Mosburg s egyéb Pannoniai Városoknak helyeknek és folyóknak régi állapataikat és a Saltzburgi Érsek uradalma alatt voltokat. Mennél többször olvassa valaki e Régiségeket magánosan, annál hamarább elhiszi, szoros vigyázás nélkül, mindazokat, amiket belőle Tudósaink mostanig egyezőleg állítottak. Sokáig Pannóniára vettem én is a benne előjövő Quinque ecclesiae, Sabaria, Mosburg, s.a.t. helyeket, míg végre által láttam a Német Országi óklevelekből és hiteles Történetírókból tsalatkozásomat. E hasonló nevű helyek egyenként közel feküdtek Saltzburghoz, és még a XII. században is a Saltzburgi Érsek jószágai voltak…..Ha meg nem keresztelkedett atyáink állandóan üldözték a Templomokat és a Papokat, ha a fogságban náluk tartózkódótt Rabokat a Keresztségtül is eltiltották, hogy szenvedték meg Pétset, Szombathelyt, Szalavárt, s.a.t a Saltzburgi Érsek birtokában? Hogy adhatta Arnulf Német Király 890-dikben, hogy későbben II. Ottó 978-dikban a Magyar Országi helyeket ajándékul birtokba a Saltzburgi Érseknek? Hogyan erősíthette meg ezen Ajándék Leveleket, különösen Pétsre nézve III. Henrik Német Tsászár 1051-dikben, és Fülöp Római Király 1199-dikben, ha bizonyos, amit tagadni nem lehet, az esméretes Magyar Országi Péts, a Pétsi Megyés Püspök Jószága volt, nem pedig a Saltzburgi Érseké.”[61]

Ebben az okiratban szerepel tehát, hogy egy bizonyos Privina, a morvák duxa, aki ekkor még pogány volt, mivel Mojmir elűzte, a Dunán túlra ment, majd Lajos király parancsára megtérítették és megkeresztelték. A király később, Privinának adományozott Pannonia Inferior területén, a Sana/Sala folyónál egy birtokot, amelyet később Mosaburgnak neveztek el. Noha Pannoniában, a későbbi Dunántúlon, soha nem volt ilyen nevű hely, sem Mosaburg/Mocsárvár sem Mosaburg/Sárvár néven, számos, fentebb jelzett előzmény után,[62] a két szlovák atyafi ismét hitet tett (Jan Kollár és Anton Dolezsálek, 1841-ben) a mellett, hogy Mosaburg azonos Zalavár-Várszigettel. 1864-ben a német Georgius Heinricus Pertz kiadásában, a Monumenta Germaniae Historica (MGH) kritikai forráskiadványban (Scriptorvm XI. Hannover, 1864, 4-14.) W. Wattenbach ráerősített erre, és már úgy közölte a Conversiot, forráskritikai kiadásában, hogy Mosaburg = Zalavár.[63] Ezzel, hosszú időre, sőt mind a mai napig, eldőlt Mosaburg lokalizálása.

E szerint a Kis-Balaton és a Zala folyó mocsaras vidékén helyezkedett el Mosaburg, amely a Karoling-korban jelentős pannoniai településsé vált. Ezt írja és vallja, többek között Tóth Endre, Szőke Béla Miklós, és sokan mások, itthon és külföldön.

Mosaburg lokalizálása azonban egyáltalán nem bizonyított, és a legkevésbé sem igazolt, még olyan szenzációs régészeti leletek ellenére sem, mint egy polirozott palack oldaltöredékeire bekarcolt glagolita betűk, amely agyag palack darabjai egy kútból (?) vagy egy metszetből kerültek elő,[64] vagy a szántás közben napvilágra került, szórvány lelet, Georgiosz érsek ólom bullája 878-ból.[65]

A Mosaburg/Moosburg elnevezés gyakori a német nyelvterületen (Hessen, Oberbayern, Svájc) és persze Karintiában. Tóth Endre mégis kijelenti, hogy már csaknem egy évszázada (ezt 2000-ben írta) Mosaburg helyes lokalizálásához kétség nem fér! (Schon beinahe ein Jahrhundert besteht an der richtigen Lokalisierung kein Zweifel mehr.) A bizonytalanságot mégis az okozza, enyhítí később a kijelentését, hogy számos forrás említ Mosaburgokat Bajorországban és a keleti őrgrófságokban, állítása szerint, három helyen említenek Mosaburgot! Ámde valójában csak két helyen, Karintiában, a Wörther See mellett és Freising közelében neveznek így helységeket. Az Isara folyónál fekvő kolostor, in loco Mosaburc. A Tóth Endre által harmadikként említett helynév, a Balaton nyugati végén, a Zala folyó közelében lenne. Csakhogy éppen ez volna a bizonyítandó! A szerző tehát tényként szerepelteti a feltevést, vagyis már előre kimondja az ,,eredményt.” Ez a helységnév tehát bizonyítékként egyáltalán nem használható!

A Freising melletti Moosburg-i Szent Castulus kolostort a VIII. században alapították, majd Arnolf király 895-ben eladományozta a freisingi püspöknek. Bajorországban a négy püspökség egyike volt a freisingi (Salzburg, Passau, Regensburg és Freising[66]). Később is szerepel ez a Freising melletti Moosburg az oklevelekben, például 1043-ban, amikor III. Henrik, a Moosburg helységtől északra eső legelőt a moosburgi kolostornak adja (Die Urkunden der deutschen Könige und Kaiser. V. Berlin 1931, 140). Ez a Moosburg tehát jól elkülöníthető, és a mi témánk szempontjából a továbbiakban már nem játszik szerepet.

Nehéz azonban eldönteni, hogy a Karoling-kori források Mosaburgja Karintiában vagy Pannoniában lévő helységgel azonosítható-e? – teszi fel a kérdést Tóth Endre. (Denn oft fällt es schwer, zu entscheiden, ob das Mosaburg der karolingerzeitlichen Quellen nun mit der Ortschaft in Kärnten oder in Pannonien identisch ist.)

Többen, már a XIX. század utolsó évtizedeiben, súlyos kritikával illették Mosaburg Zalavárra helyezését.,,Mostmár álljunk a geographiai szempontra, hogy vajon Mosaburg helynevet a Balaton tájékán, a Szala folyó mellékén kell-e keresnünk?” – írta Salamon Ferenc 1882-ben, majd így folytatta:,,A Szala folyó és Balaton táján senki egy Mosaburg nyomát ki nem képes mutatni. Ellenben Stiria, Karántföld, Krajna felette sok Moos-féle helynevet mutat fel.” Koch Sternfeld földrajztudósra hívatkozva említi, hogy ,,Klagenfurttól két órányira áll egy régi vár, mely már a IX. század végén királyi palotává (Pfalz) lett, Mosaburg név alatt, s ma is mocsarakkal környezve látható a részletes térképeken.”,,A másik Moosburg Cilly közelében állott régen….A Klagenfurt melletti Mosaburgot az ottani vendek (karantánok) Blatogradnak nevezik.”[67],,Különben van Stiriában egy patak név is, mely úgyszólván azonos a Salaval. Található Köflachon feljül egy Salla nevű patak, s ugyanazon nevű helység….Köflachon alul még Mooskirchent is találunk a folyó mellett.” Moseburch/ Mosaburg helynév Karintiában nagyon gyakori, és ezt Tóth Endre is elismeri, csak ezeket az adatokat a XII-XIII. századi források tartalmazzák, így semmit sem bizonyítanak, szerinte, a IX. századi Mosaburgra vonatkozóan.[68] Ez azonban egyáltalán nincs így!

Ó-Moosburg (Alten Moosburg) erődítmény-rendszere, három nagyobb és egy kisebb, különálló dombból (Felshügel) áll, amelyek a Wörtherseetől északra eső, 2 x 2 km-es, 600-1000 m magas hegyektől körülvett lapályból emelkednek ki. A 450 x 250 m-es sziklatetőt (Felsinsel) mocsár veszi körül, amelynek szintje (Moorniveau) 12 m-rel lennebb van. Ezt a szigetet eredetileg, egy több mint 100 m széles mocsár-övezet vette körül. Bemenni csak két, valószínűleg védett, pallóhídon (Bohlenwege) keresztül lehetett. Dél felől egy dús erdő zárta le a mocsarat, nyugaton magasodott a Gallinberg, északon a Zingels és a Freudenberg határolta a bejáratot. Keleten található a Ratzeneggerberg és a Seltenheimerberg. Három dombtetőn erődítmény volt. Északon és délen húzódott a római hadiút. A bejáratokat könnyen le lehetett zárni. Ezt a helyet már 880, 888 és 889-ben Moosburg néven említik az oklevelek. 1150-ben pedig az írott források ezt a helyet Arnolf császárhoz kapcsolják. Itt álllt egy torony, az un. Arnolfsfeste, amelyet először egy 1370. évi oklevélben említenek. Később, az újkorban, tévesen, Etzilburgnak nevezték el.[69]

Szőke Béla Miklós, legújabb munkájában is megkisérli hitelteleníteni Regino forrásadatait, amelyek pedig vitán felülivé teszik, hogy Mosapurh Karintiában volt, és maradványai ma is ott lelhetők fel, nem pedig Zalavár-Várszigeten![70]

Klagenfurt közelében, Feldkirchentől és Gradeneggtől délre, a karintiai Moosburg területén 1959 óta régészeti feltárásokat végeznek,[71] és jelentős, Arnulf-kori, tehát IX. századi emlékek kerültek felszínre.[72] 1959-ben és 1961-ben F. X. Kohla végzett ásatást három dombon. A Rauthügelen előkerült egy alacsony, száraz falazású védőfal, amely egy 5 m széles, enyhén emelekedő kijárathoz vezetett. A legnyugatibb oldalon, a nehezen megközelíthető Thurnerhügelen egy várépítmény állt. Az építmény technikája a karnburgi Karoling-kori templom falazásával egyezett meg. Ez kifejezetten a románkort megelőző időkre (ausdrücklich vorromanisch) utal. Az Arnulfshügelen az un. Arnulfsturm, egy 12 m széles, négyztes alaprajzú torony állt, magassága 17 m volt, eredetileg négy szintje volt. 1992-ben Manfred Fuchs végzett ásatást a Thurnerhügelen, majd ugyanebben az évben folytatta az 1990-ben megkezdett féltárását a Moosburghoz tartozó Szent Péter templom romjainál. A feltárt emlékek, így a pompás szentélyrekesztő (Chorschranken), egyértelműen Karoling-koriak. A régi Moosburgtól 1,7 km-re fekvő St. Peter templom romjainál, amely 1879-ben leégett, már a XX. század elején találtak öt szalagfonatdíszes és kagylómintás kőfaragványt. A 4000 m²-en elterülő temető sírjai nagyobb részt melléklet nélküliek voltak, ami arra mutat, hogy az elhunytak keresztények lehettek. Előkerült azonban félholdalakú függő, un. dobozos fibula és mozaikszemes gyöngy is, amely lelettipusok a VIII-X. század közötti időre keltezhetőek. A hajdani St. Peter templom és a temető, felismerhető megszakítás nélkül létezett a Karoling-korban is. (Die Kirche und der Friedhof von St. Peter bei Moosburg bestanden ohne erkennbare Zäsur auch in der Karolingerzeit).[73] Az ásatás során több egyházi építmény maradványai is napvilágra kerültek, amelyek feltehetően a Pfalzkirche részei lehettek.

Mosaburgot, a Klagenfurt melletti ősi Karantana város helyén álló Karnburg-Maria-Saal tájékán kereste már Stessel József is 1906-ban, mert az utóbbi hely, írta, ma is egy prépostság székhelye és a salzburgi érsek birtoka.[74]

A Privina-tábor hívei igyekeznek minden írott forrásadatot összegyüjteni feltevésük alátámasztására. Azonban nem veszik kellően figyelembe, hogy a rómaiak Pannoniája nem lett a frank birodalom része, és nemcsak azért, mert Nagy Károly mindkét Pannoniát és Dáciát átengedte a bizánci császárnak,[75] hanem azért is, mert a IX. században a Pannónia név más tartományt jelölt, mint a rómaiak korában. Ezt igazolja például Kegyes Lajos 817. évi császári rendelkezése (ordinatio imperii), amely azt mondja ki, ,,Akarjuk pedig, hogy /Német/ Lajosé legyen Baioaria, a karantánok és a beheimannok (csehek), valamint az avarok és a szlávok, akik a bajoroktól keletre laknak (Item Hludowicus volumus ut habeat Baioariam et Carantanos et Beheimos et Avaros atque Sclavos, qui ab orientali parte Baioariae sunt). Pannóniát nem említi a forrás, mert Ausztriáról van szó, Tulln vidékéről. Majd csak 1042 után kezdik emlegetni a Lajta völgyét, mint bajor területet. 984-ben még Géza fejedelem birtokolta Melk várát (Medelich), és csak fokozatosan került a németek kezére a Lajta és a Fischa köze.[76]

De Pannonia Inferior lokalizálása sem egyértelmű. Az bizonyos, hogy a lázadó Liudevit 818-ban Pannonia Inferior duxa volt.[77] Ez a terület a Dráva-Száva köze, valamint Karantánia és Stájerország. A Liudevit ellen felvonuló hadsereg Pannóniába ment, ami elől Liudevit Siscia városába, a szorbokhoz menekült.[78] Avaria tehát, Sclaviniával együtt, más területet jelentett, mint korábban. Kegyes Lajos király (813-843) 836-ban a passaui egyháznak ajándékozott egy, az avarok tartományában fekvő helyet, amelyet Kirichbachnak hívnak (in provintia Auarorum in loco, qui dicitur Kirichbach).[79] 859-ben Német Lajos keleti frank király (843-876) a regensburgi Szent Emmeram szerzeteseinek adományozza a pannóniai regióban fekvő Tulln fiscalis birtokot (unius fisci, qui vocatur Tullina, situs in regione Pannonia).[80] 864-ben Lajos király Adalwin salzburgi érseknek adományozza a Pannoniában fekvő Labenza és Wisitindorf helyeket (in Pannonia, id est ad Labenza ad Wisitindorf…)[81] Labenza azonos Lafnitzcal, de Wisirtindorf is e tájon feküdt.

Tóth Endre közli, hogy Arnolf herceg 876 és 887 között ura volt Karintiának és Pannoniának is, és trónra lépése után (887) több oklevelet állított ki Mosaburgban. Manapság ezt a Mosaburgot, általában a karintiai Moosburggal azonosítják.[82] Arnulf császár és király (887-899) itinerariumában[83] az szerepel, hogy 888. januárjában Arnolf (Arnulf) Regensburgban tartózkodik, február 18-án Öttingenben, február 20-án Braunauban állít ki oklevelet. Majd folytatta az útját kelet felé. A Felső-Ausztria-i Alterhofban (Attersee) 888. február 23-án állított ki oklevelet, majd március 13-án és 19-én Mosaburgban, és végül 888. április 1-én a Felső-Ausztria-i St. Florianban. Visszatért Regensburgba 888. április 13-án. Többen, spekulativ módon, azt igyekeztek bizonygatni, hogy a császár csakis a Balaton felé, Zalavár felé mehetett, mert egyébként, a karintiai Moosburg esetén, kétszer kellett volna keresztül mennie, átkelnie az Alpokon, ami (állítólag) nagyon nehéz lett volna. Ha viszont Mosaburg, Zalavár-Várszigeten volt, vagy lett volna, akkor az Alpokon nem kellett átkelnie.

Tóth Endrének elég volt a Balaton melléki Mosaburg lokalizálásához, és (vélt) hitelesítéséhez, Bóna Istvánnak egy felvetése, egy ötlete arról, hogy 890. március 21-én Arnolf a Zalaszigeten lévő Mosaburc regia civitas-ban állított ki oklevelet! Ezt a fuldai évkönyvek bejegyzése is alátámasztaná, amelyben a 890. évnél az szerepel, hogy a király Pannoniába utazván, a nagyböjt közepén (március 18-án) általános gyűlést (generale conventum) tartott Zwentibald fejedelemmel azon a helyen, amelyet közönségesen Omuntesperchnek neveztek. Ez a hely pedig az Enns folyó és a Bécsi erdő között lehetett, ha azonos Omuntesdorffal,[84] vagy talán Karintiában volt.[85] Azt állítják, hogy kevés volt az idő még egy oklevél kiállításához Mosaburgban, ezért egyesek azt vélik, hogy itt íráshiba történt, és Regensburg helyett írtak Mosaburgot. Ez elég siralmas feltevés. Tóth Endre is elvetette.

A fuldai évkönyvek a 884. évnél is beszámol a császár és Zwentibald fejedelem valamint főembereivel való tanácskozásról a Tullina folyó közelében fekvő Monte Comiano-ban, amikor is Zwentibaldék hűséget fogadnak. Ezután Braszláv herceg jött el, aki abban az időben a Dráva és a Száva közötti országot uralta (Postea veniente Brazlavoni duce, qui in id tempus regnum inter Dravo et Savo flumine tenuit suique miliciae subditus adiungitur).[86]

Az írott források bizonytalansága miatt, a bizonyítás legfontosabb alapjainak, a régészeti ásatások újabb eredményeit tekintik.

Az ásatások (Rómer Flóris és Récsey Viktor XIX. századi kutatásai után) 1946-ban és 1948-ban indultak meg, Radnóti Aladár, majd Fehér Géza vezetésével. Később Cs. Sós Ágnes irányította a feltárásokat 1991/1993-ig. 1998-tól Szőke Béla Miklós lett a kutatások vezetője.

A Zalavár-Vársziget egy L-alakú, 12 hektáros térség, amelynek déli részén volt egy erődítmény, amelyet egy széles (12 m) és mély (2,5 m), ny-k-i irányú sáncárok védett. Az egészet egy sövényfonatos falak közti, cölöpös földsánc is övezte. Ezt a térséget egy négyszögletes metszetű tölgyfagerendákból álló palánkfal is körbevette. Egy fából készített épitmény nyomára is akadtak, amelyet templomnak véltek (Keresztelő Szent János templom?). Az egész térséget tehát egy cölöpökből álló kerítés (paliszádfal) vette körül, amelynek maradványai felszínre kerültek. A vizsgálatok kimutatták, hogy kocsánytalan tölgyfából készítették őket.[87] A Vársziget, a feltárók szerint, három részre osztható: a déli, sáncokkal védett térség, északabbra a palánkfallal védett terület, itt állhatott két fapalota (az egyik 112 m², a másik 72 m²), és keletre az elővár, amely egyelőre ismeretlen. A korábbi feltárások eredményeit 1998 után átértékelték (lásd alább).

De erre a térségre vonatkoznak-e a sokat idézett írott források? Megcáfolták-e az ellenérveket? Ezt az erődítményt milyen bizonyítékok alapján keltezik a IX. század második felére? Elvégre számos magyar vár épült hasonló szerkezettel a X. században és a XI. században.[88] A győri ispáni várnál az ásató kihangsúlyozta, hogy Es gab also gar keine Spur eines großen awarischen Zentrums, das man hier etwa hätte vermuten können. A győri nagy avar központban nem lehetett avar nyomokat feltalálni, vajon miért lehet Zalavár-Várszigeten szláv erősséget feltételezni? Győrben el lehetett különíteni a nemzetségfői várat és az ispáni várat. Ugyanezt Somogyvár-Kupavár esetében nem sikerült bizonyítani.[89]

Tóth Endre, Salamon Ferenc elemző tanulmánnyával mindösszesen másfél sorban(!) foglalkozik, annyit jegyezve meg, hogy ő úgy sejtette (wähnte), hogy a Conversio Mosaburgja a karintiai Moosburggal azonos, Fekete Zsigmond, Stessel József és Bakay Kornél munkáit pedig meg sem említi.[90] Pedig a Századok 16 (1882) évfolyamában közzé tett kútfő tanulmány teljesen hitelteleníti a fő forrásnak tekintett Conversio Bagoariorum et Carantanorum-ra[91] épített teóriát, de Tóth úgy tesz, mintha állításai megdönthetetlen alapigazságok volnának.[92]

Az érveit három csoportra osztotta. Az elsőbe sorolta azokat az adatokat, amelyek biztosan (mit Sicherheit) a pannoniai helyszínre vonatkoznak, a másodikba, amelyek Karintiára vonatkoznak és a harmadikba a vitatott említések kerültek.

Azok az írott forrásadatok, amelyek szerint Mosaburg a pannóniai Zalavár-Várszigeten volt, lett volna, a Conversio megfogalmazásaira épített spekulációkon alapulnak. A Conversio szövege pedig nem lehet bizonyíték arra, amit éppen vitatunk, és amit éppen bizonyítani szeretnénk. Ez történelemhamisítás.[93]

A Conversio ugyanis arról számol be (Cap. 1.), hogy Theodo herceg (dux), Ruperttel, a szent férfúval (sancto viro) egyezséget (licentiam) kötött arra, hogy maga és övéi számára, abban a tartományban, ahol csak nekik tetszik, alkalmas helyet válasszanak ki Isten templomainak megépítésére, és egyéb, egyházi tevékenységet szolgáló házak készítésére.[94] Az engedély megszerzése után az Úr említett férfiúja, a Duna medrében haladva (per alveum Danubii usque ad fines Pannoniae inferioris iter arripuit) lehajózott egészen Pannonia Inferior végvidékéig, az örök élet magvait elhintve. A 3. caput utolsó mondata szerint ,,azokat a hunokat (avarokat), akik az igaz hitnek engedelmeskedtek, és elnyerték a keresztséget és a királyok adófizetőivé tették (tributarios fecerunt regum), és földjüket, melyet ott maradva birtokolnak, mind a mai napig (usque in hodiernum diem) megtarthatják a királyi adó fejében. Ez az egyezség tulajdonképpen Nagy Károly 791. évi felhatalmazása alapján érthető, amikor a bajor egyház jogot kapott arra, hogy térítés közben elfoglalhatnak Avariaban fekvő birtokokat (Schon daraus, daß Karl der Große nach 791 den Kirchen Baierns die generelle Ermächtigung erteilte, von dem Boden der Avaria nach Belieben Besitz zu ergreifen[95]).

Salamon Ferenc így foglalta össze a vitatott hipothézist:,,a mi Balatonunk táján feküdt volna a német királyok és a salzburgi érsekek egy telepítése, kevéssel Árpád honfoglalása előtt 850-870 táján. Egész egy grófság, vagy hercegség lett volna az, melyet első szláv kormányzójáról, Privina birtokának, fővárosáról Mosaburg megyének nevezhetnénk. Feküdt volna maga a főhely a Balaton délnyugati sarkánál; megyéje pedig a mai Stiriába is benyúlt, mert Pettau (Bettobia) hozzá tartozott, másfelől a Dráva torkolatánál érte végét, mert a mai Pécs (Ad Quinque Basilicas), állítólag, benne foglaltatott. Tehát legalább a mai Baranyát, Somogyot és Zalát ölelte magába.”[96]

,,A salzburgi Névtelen által készített Conversio-ban harmincnégy helynév szerepel, amelyek között kiemelkedik Quinque Basilicas, Salapiugin, Mosaburg és a Sana/Sala folyó. Ezen, többnyire német hangzású neveknek nem is próbáltak, tudtommal, a hypothezis vallói a Balaton táján valami nyomára jutni,”-írta Salamon Ferenc 1882-ben. A Quinque Basilicas nem lehet Pécs neve, tette nyomban világossá Salamon, amire Tóth Endre csak 109 év múlva jött rá![97] Ezután már a vitatott helységet valahol Délnyugat-Dunántúlon, Zala megyében, Szlovéniában vagy Steiermarkban keresi.[98]

Mosaburg Dunántúlra helyezésének fő ,,bizonyítéka” a Sala folyó és a Mosaburg helynév. A Sala folyó neve Sana alakban is előfordul, és egészen önkényesen tették egyesek a mi Zala folyónk nevévé.[99] A salzburgi érsekség történetírói a XVIII. században a Sana folyót az Alsó-Ausztriához tartozó Cillei grófság területén említik. Az Annales Regni Francorumban, a 790. évnél említik, hogy Károly király (768-814) hajón utazott a Majnán a saltzi palotájába, amely a Sala folyó mellett épült fel (Rex autem…per Moenum fluvium ad Saltz palatium suum in Germania iuxta Salam fluvium constructum navigavit[100]). De Sana a neve a Száva egyik mellékfolyójának is, Stájerországban. A Conversioban is így írták a folyó nevét, csak a forrás közlésekor W. Wattenbach ,,átírta.”

A Salzburgi Névtelen, a Conversio Bagoariorum et Carantanorum c. művét Adalwin érsek (859-873) megbízásából írta, Német Lajos király (843-876) informálására 869/871 táján. Többen ,,a legfontosabb hiteles történeti dokumentumnak tekintik, Pannonia IX. századi etnikai, politikai és egyházi állapotáról.”[101] Holott valójában egy propagandairat,[102] sok elhallgatással, sok csúsztatással, szubjektív szempontok manipulálásával, későbbi betoldásokkal. Hans-Dietrich. Kahl azt írta róla ,,merész játékot folytat az igazság határán, állításai a jól tájékozott olvasók számára éppen csak támadhatatlanok, a járatlanok számára pedig számos eltérő kombinációs lehetőséget hagy nyitva, sőt sugall, a tényekkel és a feladatával legteljesebb mértékben tisztában lévő szerző, nem csekély rafinériával hallgat el nemkívánatos és veszélyes összefüggéseket és tényeket, és kapcsol össze egymástól távol álló eseményeket.”[103] ,,Célzatossága részben tények hallgatólagos mellőzésében nyilvánul meg, például abban, hogy az aquileai patriarkátus szerepéről az avarok megkeresztelésében egy szót sem ejt…A 870 körüli helyzetet vetítí vissza anakronisztikusan a távoli múltba, amidőn egy, a Duna-Dráva-Rába határolta Alsó-Pannónia diocesisről beszél, mint Salzburg Nagy Károly kori keleti térítő munkájának színteréről. Valójában ez a színtér eredetileg a Rábától nyugatra eső helyeket is magában foglalta. Csak a 830 körüli időszakban válik a Rába a salzburgi és a passaui egyházmegyék közötti határvonallá.”[104] A Névtelen szerző, a salzburgi egyház keletkezéstörténetét akarta megírni, egyúttal emlékiratban rögzíteni a birtokjegyzéket. A Karoling birodalom roppant nagy kiterjedése és színes társadalma szükségessé tette a törvények, a jog tartós rögzítését.

A Névtelen, a rómaiak korával indít, (Cap.3.), és elmondja, hogy az első szláv népként a karantánok (Sclavi, qui dicuntur Quarantani) kerültek kapcsolatba a frank birodalommal, a bajorokkal, ők, akik felvették a kereszténységet (baptismum sunt consecuti), majd (Cap.4.) megemlíti Boruth karantán fejedelmet, a fiát, Cacatiust és unokaöccsét, Chetimart, aki már hívő keresztény volt (752-769). A hunok (az avarok) kezdték a karantánokat súlyosan szorongatni. Boruth a bajorokat hívta segítségül az avarok ellen. A bajorok segítségével kiverték a hunokat, azonban a karantánok a bajorok vazallusai lettek, akiknek adót kellett fizetniük (tributarios fecerunt regem). Ezután (Cap.6.) a Dunától délre, Pannonia Inferior területén történtekről számol be.

Pannonia Inferior és Pannonia Superior megnevezés azonban ekkoriban inkább egyházföldrajzi érvényű volt. Többek szerint (Bóna István, Szádeczky-Kardoss Samu) a salzburgi egyházmegyét mondták Pannonia Inferiornak.[105] A hunok kiűzése után a szlávok települtek le, és Pannonia azon része a iuvaviumi (salzburgi) diocezishez csatoltatott (illa pars Pannoniae ad diocesim Iuvavensem conversa est). Majd elmondja, hogy Károly császár 796-ban hogyan űzte ki a hunokat (avarokat), és ez, csaknem ellenállás nélkül sikerült neki (minime resistentes reddiderunt). Ugyanebben az évben Károly császár elküldte a fiát, Pippint egy nagy sereggel Huniába, és ekkor előrenyomultak az ő híres településükig (ad celebrem eorum locum), amelyet Rinch-nek hívnak (ring), és ahol valamennyi fejedelmük (omnes eorum principes) ismét meghódolt Pippinnek. Ő /ti. Károly császár/, Arnora, a salzburgi püspökre bízta Pannonia Inferiornak, a Balaton tava körüli részét (partem Pannoniae circa lacum Pelissa inferioris), a Rába nevű folyó túloldalán, (ultra fluvium, qui dicitur Hrapa), egészen a Dráva folyóig (usque ad Dravum fluvium), és a Drávának a Dunába torkollásáig (usque ubi Dravus fluit in Danubium), amelyet[106] elfoglalt, erővel megszállt. /valamint/ a hunok és a szlávok közül visszamaradt nép (populum) igazgatására, a keresztényi elvek tanítására és a templomi élet megszervezésére (ecclesiastico officio). Mindaddig, amíg atyja, Károly császár személyesen nem intézkedik erről. Később a császár, 803-ban a bajorokhoz ment, októberben Salzburgba, és ott megismételte és megerősítette, sok híve jelenlétében, a fiának adott teljhatalmat, és kinyilvánította, hogy a fiának tett adományok örök időkre változtathatatlanok maradnak (in aevum inconvulsam).

Az avarok megtérítését a salzburgi érsek, Arno tehát egy missziós püspökre (episcopus chori), Deodericusra (Theoderichre) bízta (Cap. 8.). Theoderichet, a császár parancsára, Arno salzburgi érsek püspökké szentelte. Majd Arno és Gerold comes Sclaviniába ment és a herceg kezébe adta. a karantánok területét (regionem Carantanorum) és a Drávától nyugatra (confines eorum occidentali parte Dravi fluminis)[107] eső határvidéket, egészen a Dráva Dunába torkollásáig. Ez Theoderich püspök területe lett,[108] hogy hatalmánál fogva kormányozza a népet,…továbbá, hogy építtessen és szenteljen fel templomokat (ecclesias constructas dedicasset),….elismervén a salzburgi érsek fennhatóságát.[109]

Már Salamon Ferenc világossá tette, hogy Mosaburg-kérdés alfája, hogy a Conversio szerzőjének földrajzi tájékozottságát hogyan ítéljük meg. Nyilvánvaló, hogy tudott a Balatonról, és azt, nyugat felől nézve, helyesen, a Rábán túlra helyezte. Azt azonban már nehéz elfogadni, hogy Alsó-Pannónia része lett volna Keszthely környéke, amely mindig Pannonia Superiorhoz tartozott.[110] A római Pannonia provincia, a későbbi Dunántúlt, Horvátországot és a mai Alsó-Ausztriát foglalta magában. A választóvonal észak-déli irányú volt, tehát Pannonia Superior a nyugati oldal, Pannonia Inferior a keleti oldal. Később, a IV. században a Nyugat-Dunántúl Pannonia Prima, a keleti fele Pannonia Valeria, a Dráva-Száva köz nyugati odala Pannonia Savia, Dráva-Száva-köze pedig a Pannonia Secunda nevet kapta. Az avarok uralma idején megmaradt a nyugati oldalon Pannonia Superior megnevezés, és ezt a megnevezést találjuk a frank-avar háborúk idején is a Rába vonaláig. Ezt a földrajzi nevet azonban a Conversio szerzője soha nem írta le! Nagy Károly Pannoniája Karintiát (provincia Carantanorum) és a mai Ausztria (a hajdani Noricum[111]) területét foglalta magában. Vagyis Felső-Pannónia, a Rába és a Duna közötti terület lett, hozzávéve a Bécsi-medencét és a Tullni medencét.[112]

Délnyugat-Magyarország soha nem volt frank tartomány![113] Úgy látszik, igaza van Salamon Ferencnek abban is, hogy a Conversio szerzőjének nem volt tiszta fogalma Pannonia Inferiorról, sem Karintia és Stiria fekvéséről. Reálisabb annak feltételezése, hogy a IX. században ,,a két Pannonia inkább éjszaki és déli, mint keleti és nyugati darabokra oszlott.“[114] Alsó-Pannónia területe megkisebbedett a Dráva és a Száva közén, viszont megnagyobbodott észak felé.[115] Szőke Béla Miklós munkáiban is eltérő meghatározások szerepelnek Pannonia Inferiorra vonatkozóan. A Dráva-Száva köze Siscia központtal Pannonia Inferior, amely egyházilag Aquilea térítési körzetéhez tartozik.[116] 811-ben a Dráva-Száva köze, mint Pannonia Inferior a Karoling birodalom egyik tartományává válik. Egy hadsereget is küldtek Pannoniába, hogy véget vessenek a hunok és a szlávok torzsalkodásának (in Pannonias ad controverias Hunorum et Sclavorum finiendas).[117] Baranya és Zala megye Pannonia Superior déli fele, és a 828. évi reform után kérdés, hogy megmarad-e Pannonia Inferior vagy a friauli ducatusból alakított négy grófság egyike lett?[118] Pannonia Superior (a Dunántúl) és a Karoling kézen maradt Pannonia Inferior (a Dráva-Száva köze nyugati fele) Ratbod fennhatósága alá esik.[119] Német Lajos 846. évi hadjáratáig Karoling Pannónia déli határa a Drávánál volt.

A Conversio (Cap. 10.) Névtelen szerzője, miután tudatja, hogy az igazságot akarja megmutatni, úgy ahogyan a frank és a bajor császárok és királyok krónikáiban írva találjuk (prout veracius in chronicis imperatorum et regnum Francorum et Bagoariorum scriptum repperimus), azt írja, hogy a fentebb jelzett területen a szláv és bajor népek kezdtek megtelepedni és elsokasodni (populi sive Sclavi vel Baioarii inhabitare terram). Amikor mindezek történtek, Ratbod vállalta el a határok védelmét (His ita peractis Ratbodus suscepit defensionem termini).

Bonyolítja a helyzetet, hogy a forrásokban szerepel Felső-Ausztria területén Sclavinia, Avaria, majd később ugyanitt Pannonia. (Savaria és Carnuntum közötti avar rezervátum)[120].

A Conversio 14. fejezetében még egyszer szerepel Pannónia keleti része: ,,A tempore igitur, quo dato et praecepto domni Karoli imperatoris orientalis Pannoniae populus a Iuvavensibus regi coepit praesulibus, usque in praesens tempus sunt anni LXXV…Vagyis azon idő óta, hogy Károly császár úr adományozása és utasítása révén, Kelet-Pannónia népét a salzburgi főpapok kezdték kormányozni, a mi időnkig 75 év telt el.” Itt nyilván Pannonia Inferiort értette Kelet-Pannónia alatt.[121]

A Dráva és a Száva köze, valamint Stiria és Karintia a IX. században a német király hatalma alatt állt, és egy Salacho nevü comes irányította. Erről a Névtelen is tudott. A Conversio 10. fejezetében ezt olvassuk:,,Amikor mindez történt, a határ védelmét Ratbod látta el. Az ő idejében egy bizonyos Privina (quidam Priwina), Mojmir, a morvák fejedelme (dux Maravorum) által elűzetett, aki a Dunán túlra (supra Danubium) ment, Ratbodhoz. Az uraknak és Lajos királynak hamarosan bemutatták őt, és az ő parancsára térítették meg, majd Treisma (Traismauer) Szent Márton templomában keresztelték meg, amely uradalom (curtis) a salzburgi érsekséghez tartozik. Privina később Ratbod bizalmasa, lett és egy ideig nála maradt. Eközben viszály támadt köztük, és Privina félelmében a bolgárok területére menekült, vele volt a fia Kocel (Chozil) is. Nem sokkal később Ratimar fejedelem területére ment. Ebben az időben indította Lajos, a bajorok királya, Ratbodot egy nagy sereggel, hogy űzze el Ratimar fejedelmet. Látva, hogy ő nem tudna védekezni, az övéivel elfutott a véres összetűzés elől. Az említett Privina életben maradt, és az övéivel átkelt a Száván, ahol Salacho gróf fogadta őt, és Ratboddal ismét kibékült.“

Feltűnik tehát egy bizonyos Privina, de nem tudjuk meg, ki volt ő valójában?[122] 833-ig Neutra fejedelme, innen Mojmir 833 első felében űzte el.[123] Mikor kapott birtokot? 847. október 12-én Regensburgban keltezett oklevél szerint, Német Lajos királytól csak hűbérként kapott birtokot.[124] Saját tulajdonú birtokot később (847 után) kaphatott ,,A kegyes Lajos királynak tehát tudomására jutott, hogy Privina jószándékú az Isten szolgálatában, és az ő szolgálatában is (Priwina benivolus fuit erga dei servitium et suum). Ezért egynémely hívének többszöri figyelmeztetésére, teljes tulajdonába engedte át neki azt, amit előbb csak hűbérként birtokolt. (Quibusdam suis fidelibus saepius ammonentibus concessit illi in proprium totum, quod prius habuit in beneficium” Cap. 12.), kivéve azokat a birtokokat, amelyek a salzburgi püspökséghez tartoztak. Egy 846/47-ben kelt oklevél szerint Valchau folyó mellett kapott Briwina 100 mansiot (Ludovicus rex concedit pleno iure Briwino centum mansos iuxta fluvium Valchau).[125] Valchau talán a Wulka folyóval azonos, amely Ausztriában van.[126]

Olvassuk tovább a Conversio 11. fejezetét.[127] ,,Eközben a király, egy alkalommal, az említett híveinek kérésére, Privinának adományozott Pannonia Inferior területén, a Sana[128]/Sala folyónál fekvő birtokot (in beneficium partem circa fluvium, qui dicitur Sala). Akkor ő, ott letelepedett és egy erődítményt épített (munimen aedificare), a Sala valamelyik mocsaras berkében (in quodam nemore et palude Salae fluminis).[129] Összesereglett mindenhonnan a nép (Szőke Béla Miklós oda ragadtatta magát, hogy ,,fél Európából érkeztek telepesek”[130]), ,,és nagy sokaság lett az ő területén (multum ampliari in terra illa)“. Az építkezésnél, jegyzi meg a feltáró régész, egységesen a 34 cm-es Karoling lábat használták.[131]

Ezután, teljesen szervetlenül, következik egy mondat:,,Neki először Adalram érsek szentelt fel a Dunán túli Nitravanak nevezett helyen, egy saját alapítású templomot.“ Majd folytatja a történetet:,,Miután pedig ő, az említett erődítményt (munimen) megépítette, azon belül, mindenek előtt egy templomot emelt (construxit infra primitus ecclesiam), amelyet Liupram érsek, egy, a várban (castrum) tett látogatása alkalmával, az Istenszülő Mária tiszteletére felszentelt a 850. évben, amikor ő ezen a területen, papi feladatait felhatalmazással gyakorolta.”[132] A salzburgi Névtelen nem mondja meg, mi volt ennek a helynek a neve, ahol Privina erődítményt és templomot építtetett, de felsorol 13 helynevet (Dudleipin, Ussitin, Businiza, Bettobia, Stepiliperc, Lindolves-chirichun, Keisi, Wiedheres-chirichun, Isangrimes-chirichun, Beatuses-chirichun, Quinque Basilicas, Otachares-chirichun, Paldmuntes-chirichun[133]), ezt megelőzően pedig 27 személynevet említ (Liupram érsek, Erchambert püspök, Erhanfried püspök, Hartwig püspök, Karlomann, Hludowic, Ernust, Ratpot, Werinheri, Pabo, Fritilo, Tacholf, Deotrich, Waninc, Gerolt, Liutolt, Deotheri, Wolfregi, Iezi, Egilolf, Puopo, Adalperth, Megingoz, Adalperth, Odalrih, Pernger, Managolt), akik jelen voltak. Ezek a tanúk látták és hallották a megállapodást (complacitationem), amely azon a napon, amikor ezt a templomot felszentelték, azaz január 24-én, létrejött Liupram és Privina között. A helynevek egy része személynév, és mind ezek, mind a tanúk nevei német nevek[134], amelyeket a Névtelen szerző helyesen jegyzett fel. Joggal állapította meg Salamon Ferenc, hogy a szerző tudott németül, valamint azt is, hogy azért szerepeltette a német személyneveket, mert a szláv helyneveket nem ismerte.[135] Vagy nem is voltak szláv nevek. A chirchin vagy chirichun pedig azért feltűnő, mert nyilván Kirche-t, templomot jelent, de szláv népek között a templom neveként a crkva (церков) kellene szerepeljen.[136]

Amikor ezt a templomot felszentelték, ti. 850. január 24-én, ,,akkor Privina átadta Liupram érsek kezébe és hatalmába a presbyterét, név szerint Dominiket (Domonkost), és Liupram szabad kezet adott a presbyternek, hogy a diocézében misét szolgáltasson, és rábízta azt az egyházat, és a nép (populum[137]) lelki gondozását, ahogyan a presbyteri ordo előírja.“[138]

Salamon Ferenc bebizonyította, hogy a Névtelen szerző összemosta a templom-szentelést, és a világi birtokok adományozásának eljárás-rendjét. Szemtanúk jelenlétére ugyanis csak az utóbbi esetben volt szükség. De ezt igazolja a további szöveg is: ,,Ugyanekkor a főpap (pontifex) elment Kocellel (cum Chezil), és felszentelte Sandratus templomát (de hol?), és a fent nevezett férfiak jelenlétében, Kocel földet, erdőt és legelőket (territorium, silvam ac prata) adományozott, és a fent leírt helyen a határjárás megtörtént (circumdixit hoc ipsum terminum). Akkor Kocel (Chezil) Ermperth pap templomához is elment, amelyet felszentelt az említett főpap, és amelynek annyit adományozott, (de hol?) amennyi ott, az említett Engildeonak és az ő két fiának, meg Ermperth papnak a birtokában volt, annak beiktatása (in ipsum terminum), a fent nevezett férfiak jelenlétében, megtörtént.”

A szöveg egy 'mert' (namque) szóval folytatódik, ami ismét arra utal, hogy bizonyos részeket elhagyott a szerző az általa használt forrásból. ,,Mert két vagy három év után Salapiuginban[139] szentelt fel (de ki?) templomot Szent Rupert (Hrudbertus) tiszteletére, amelyet Privina, minden tartozékával átadott Istennek (deo), Szent Péternek, Szent Rupertnek, Isten salzburgi szolgáinak örökös használatára. (ad Salapiugin consecravit ecclesiam in honore sancti Hrodberti).” Herwig Wolfram (és követői) szerint Liupram érsek szentelte fel, de ez nincs bizonyítva, mert a következő mondat postmodum (azután) szava azt jelzi, Liupram csak később ment el Privinához.

Salapiugin fekvését illetően meghatározó egy 860-ból és egy 863-ból származó oklevél, amely szerint Privina (Briwinus) az altaihi Szent Mór kolostornak (ad monasterium nostrum Altaha) adományozott a saját hercegségében, saját birtokából javakat, amelyeket Lajos király, Otgar apát (abba Otgarius) közbenjárására, megerősített (Dedit itaque Briwinus fidelis dux noster cum consensu et licentia nostra ad praefatum monasterium sancti Mauricii martyris Christi de sua proprietate in suo ducatu quicquid habuit ad Salabiugit). Ezek a javak Salabiugit helységnél lévő birtokok, melynek határai a következők voltak: infra terminos istos: in orientem ultra Salam fluviolum usque in Slougenzinmarcham et Stresmaren, azaz kelet felől a Sala folyócskán túl egészen Slougenzin marcháig és Stresmarenig terjednek, et sic sursum per Salam usque ad Uualtungesbach et sic inde usque in Hrabagiskeit et ad Chirichstetin, vagyis a Salatól fölfelé egyenesen Uualtungsbachig és innen Hrabagiskeitig és Chirichstetinig /terjednek/[140]. 863-ban a király új határjárást készíttetett, amely még pontosabban kijelöli a határokat: a Scalcobach patak, amely nyugat felé folyik (a mi Zalánk kelet felé folyik!), egészen Dagodeos marchaig, innen keletre egészen Ruzara marchaig, és a Cidalaribah nevű helyig, innen az Enise patak berkéig, amely folyócska a Duna és Ibisa között folyik, azután Hurulaig, és dél felé a hegy tetején Biuginig (Fuerunt namque in vestitura praedicti monasterii quaedam loca nomine Scalcobach, sicut ipse rivulus fluit in occidentalem partem usque in Dagodeos marcha et inde in orientalem plagam usque ad Ruzaramarcha, atque in locum quem vocant Cidalaribah in saltu Enisae fluvii, qui coniacet inter Danubium et Ibisam atque Hurulam in meridianam partem usque in verticem montis et ad Biugin…)[141] Ezt a Salapiugint Zalabérrel azonosítani teljesen lehetetlen vállalkozás! És mégis megteszik. Herwig Wolfram a német fordításban tényként közli!

A Conversio így folytatódik: ,,Azután (853-ban) Liupram érsek, Privina kérésére, Salzburcból kőműves, festő, kovács és ács mestereket küldött, akik Privina várán/városán belül (infra civitatem Privinae, de ezt nem tekinthetjük a helység nevének!) egy tiszteletre méltóbb (honorabilem ecclesiam) templomot építtetett a maga költségén, és azt az istentiszteletek ünnepére felszerelte (officiumque ecclesiasticum colere).[142] Ebben a templomban nyugszik Adorján (Hadrianus) mártír holtteste (In qua ecclesia Adrianus martyr humatus pausat).” Tóth Endre elismeri, hogy a mosaburgi Adrián relikvia, illetve holttest említése, szokatlan formában történt. Megállapítja, hogy ez a mondat eredetileg nem lehetett a Conversio szövegének a része, sőt nagyon valószínű, hogy maga a holttest vagy a relikvia sem volt Mosaburgban, és oda talán 875 után vihették. Feltéve, hogy hiteles az az állítás, hogy Arnolf a 880-as években Mosaburgban tovább kívánt építkezni, és egy palotát akart felépíteni, akkor az Adrian relikvia odavitele feltehető (Vorausgesetzt, daß Arnolf in Mosaburg weiterbauen ließ und es zu einer Pfalz auszubauen wünschte, ließ sich diese Tätigkeit gut mit einer Translation vereinbaren).[143] Na de akkor az ásatások alkalmával, az un. Hadrianus-templomnak vélt egyház szentélyének oltára alatt/előtt hogyan lelték meg a mártír teljes testét magában foglaló kripta helyét?[144] Vagy talán egy XI. század eleji templom ereklye-, illetve sírhelyéről van szó? Vagy csak egy ossarium maradványát találták meg? S ennek a XI. századi (magyar) adatnak az ismeretében interpolálták ezt a mondatot a Conversio szövegébe, évszázadokkal később? Erre utalhat, hogy az Adrian relikvia említése egy lapszéli bejegyzés, tehát biztosan későbbi!

Adrian mártir ide temetése tehát számos kérdést vet fel,[145] ezért több mint kérdéses a feltételezett sírhely megjelölése. Tehát a sírhely, ha sírhely volt egyáltalán, (lásd (2019) 73. képet, a 372. oldalon), lehet éppenséggel XI. századi is, ha az un. zarándoktemplomot a Szent István-kori egyház maradványainak tekintjük! A zalai monostor alapításakor ugyanis még nem volt vár, ezért nevezték ecclesia Beati Adriani martyris preciosi de Insula Zaladiensi-nek, vagy monasterium de Zala-nak, és csak később jött létre a zalai ispáni vár (castrum Zala).[146] Az eredeti alapítólevél, a XIV. század harmincas éveiben elégett, amelynek csak későbbi (1347) átiratai ismertek. Az 1019. évi alapítólevél szerint, kilenc zalai és egy Tisza-menti falut, két falu vásárjövedelmét, Kolon víz és hídvámját, a Csepel-szigeti királyi ménes csikóinak tizedét, 44 falu dézsmáját és négy halastavat, illetve halászó helyet kaptak a szerzetesek. Ugyanekkor pusztult el az 1024. évi adománylevél is. Ebből, illetve későbbi átiratából, kiderül, hogy már a XI. század elején (1024) létezett a zalavári egyház (ecclesia Zalauar), amelyhez 23 falu tartozott, többek között halastavak, a Balaton vizében lévő szigetekkel (cum insulis aque Balatoni). Feltűnő a sok magyar helynév (Apathi, Bessinew, Gelse, Kerchen, Karus,, Urug, Rajk, etc.), és a Zala folyó neve, z-betűvel írva (prope fluvium Zala)![147]

A Conversio szerint ebben a várban (ti. Mosaburgban, in eadem civitate) van Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt templom, és a váron kívül (foris civitatem) Dudleipinben, Ussitinban, Buzinicaban, Bettobiaban, Stepilipercben, Lindolveschirichunban, Keisiben, Widhereschirichunban, Isangrimeschirichunban, Beatuseschirichunban, Quinque Basilicas-ban is szenteltek fel templomokat Liupram idejében, de Otachareschirichunban és Paldmunteschirichunban, és más helyeken is létesültek templomok, ahol Privina és a népe kívánta. Mindezek a templomok Privina idejében készültek el, és a iuvaviumi főpapok (praesulibus Iuvavensium) szentelték fel őket.[148] Ezek a templomok, nyilván, fatemplomok voltak, noha a Conversió egyetlen lignea ecclesiat sem említ.[149]

Az itt felsorolt helynevek közül hitelesen csak Bettobia azonosítható Pettauval (Ptuj), a Quinque Basilicas, amint láttuk, nem azonosítható Pécs középkori Quinque Ecclesiae (Fünfkirchen) megnevezésével.[150] Vannak különböző feltevések és ötletek, mint például a Zalaszabar-Borjúállás-szigeten feltárt templom-nyom azonosítása Wittimar Szent István protomártir tiszteletére szentelt, fából épített egyházzal,[151] vagy Salapiugin névnek a Zala kanyarulataként értelmezése, (esetleg Zalabér?)[152] vagy Quartinaha azonosítása Koroknyával (Nagybajomnál) vagy Balatonmagyaród-Hidvégpusztával (Kolon).

Német Lajos fia, Karlmann idejében (828-880), egy 876-880 közé keltezett oklevél különösen fontos, mivel Gundbato diakonus, a Bilisasseo mellett fekvő, Quartinaha nevű birtokát adja a regensburgi Embrich püspöknek, cserébe azért a Rába menti birtokért, amit Chezil Szent Emmeram kolostornak ajándékozott. Itt négy helynév is szerepel, Bilisasseo, Quartinaha, Sala és Rába. Az oklevélben tehát ez áll: Gundbato, a tiszteletreméltó diakónus, a regensburgi szent Emmeram mártírnak (szentelt kolostornak), Ambrich/Embrich püspöknek adományozta a Bilisasseo melletti Quartinaha nevű, Szent János evangélista tiszteletére szentelt egyháznál (ad Quartinaha iuxta Bilisasseo…id est ecclesiam sancti Johannis evangelistae) lévő birtokát, urának, (Karlmann) király fiának, Arnolfnak a hozzájárulásával, amit megkapott a Sala folyóig és Uueligaig (Gundbato …tradidit proprietatem suam, quam habvit ad Quartinaha iuxta Bilisasseo ad sanctum dei martyrem Emmerammum domino suo Arnolpho filio regali permittente a quo eam in possessionem accept…in manum Ambrichonis…id est ad fluuium Salam quod Froprecht iam olim in beneficium habvit et ad Ueligam…).[153] Cserébe, Kocel lelki üdvéért (Chezil dux quondam pro remedio anime suae) megkapta Gundbert várnagy birtokát, amely a Rába vize mellett volt (iuxta amnem qui dicitur Raba..).[154] Ezen kívül Ambrich püspök megbízást adott, hogy a Szent Emmeram kolostor, ha a jobbágyai, a Rábán túlra szöknek (ultra Rabam), felkutathassa, elfoghassa és a birtokán tarthassa. (Itt hivatkozni kell arra, hogy a Rába Stájerországban, a Fischbachi (Középső) Alpokban, Hochlantsch délkeleti lejtőjén ered, és 95 km-t tesz meg Ausztria területén!). Majd felsorolja a tanúkat, akik (Tóth Endre szerint) nem regensburgiak voltak, hanem pannoniaiak. Néhány évvel később (883-887), az adományozást megújították Arnolf herceg jelenlétében, ami azért fontos, mert ekkoriban Arnolf Mosaburgban volt. Mivel Bilisasseo-t azonosítják a Balatonnal, a Sala-t a Zala folyóval,[155] illetve a Sály(?) folyóval, Ueligat Valickával, Quartinahát pedig Zalaegerszeggel vagy Zalaszentivánnal,[156] nyilvánvaló az erőltetett célzatosság. Egyedül a Rába marad biztos kiinduló pontnak, mivel Bilisasseo nem biztos, hogy azonos Pelissa=Pelso=Balaton névvel, lehetséges, hogy az Aqua Balissae (Daruvár) eltorzított neve.[157]

Egy 861. március 21-én kelt oklevélben az áll, hogy egy bizonyos szláv comes, név szerint Kocul (Chezul, Kocel?), minden vagyonát, amelyet birtokol, a Pilozsvve melletti Wampald településen, a freisingi Szűz Mária templomnak (?) adományozza (...quidam comes de Sclavis nomine Chezul omnem rem quam habuit prope Pilozsvve in villa, quae dicitur Wampaldi, cum territoriis et vineis, pratis et silvis haec pertinentibus cum omni integritate in capsam sanctae Mariae firmiter tradidit, ut aevis temporibus inconvulsum permaneat ad Frisingas, ubi electus dei Coribinianus corpore quiescit).[158] Minden tárgyilagos kutató számára nagyon meglepő, hogyan lehetett a Pilozsvve kifejezést azonosítani a Balatonnal (Pelso), amikor arra semmiféle utalás nincs, hogy ez a különös helynév egy tó neve lenne. Osztrák kutatók kimutatták, hogy 820 körül, a frankellenes felkelést irányító Posavien-i Liudevitet a karantánok egy része támogatta. A 823-ban elhúnyt Liudevit címe ezután nem Siscia-i, hanem Posavien-i lett. A mai szláv megnevezés Posavje.[159] Itt tehát arról van szó, hogy egy Kecul nevű comes (aki talán azonos Kocellel), a freisingi Szűz Mária templomra (in capsam szokatlan kifejezés!) hagyja minden, a Pilozsvve (talán ide kapcsolható a Posavje?) mellett fekvő Wampald településen (majorságban) lévő vagyonát: szántóföldeket, szőlőket, réteket, erdőket, teljes egészében, erősen meghagyva, hogy mindez örök időkre, és felbonthatatlanul a freisingi egyházé maradjon, ahol Corbinianusnak, Isten választottjának a holtteste nyugszik. Az pedig már szinte komikus, hogy Wampald ,,majorságát“[160] egyesek, a Zalavártól északra fekvő Nemesboldogasszonyfával azonosították.[161] Az ilyen, légből kapott azonosításokra azonban bizonyíték nincs! [162]

A Mosaburg helynév Bajorországban a VIII. századtól szerepel, Karintiában azonban csak 865-től. Karantaniat egyébként 794-ben csatolták Bajorországhoz, amelyet azután Karlmann a fiának, Arnulfnak (880-899) adományozott 876-ban. Német Lajos király 860. november 20-án kelt oklevelében ugyanis sem a Quinque Ecclesiae, sem Mosaburg neve nem fordul elő. Az oklevél Privináról, a király hűséges hercegéről (Briuuinus fidelis dux noster) szól, aki mint sajátját adja Salapiugitit az altaihi Szent Mór monostornak. Ez a hely keleten, a Sala folyócskán túl (ultra Salam fluviolum) egészen Slougenzinmarcham et Stressmauren et sic sursum per Salam usque ad Uualtungesbah et sic inde usque ad Hrabagiskeit et ad Chirihstetin, terjedt, amint fentebb tárgyaltuk.[163]

A Névtelen szerző így folytatja (Cap. 13.):,,Az Úrnak 865. esztendejében, Krisztus születésnapját (a karácsonyt), a tiszteletre méltó Adalwin, Iuvavium érseke, Kocel (Chezil) várában (in castro) ünnepelte, amelyet újabban (noviter) Mosaburcnak neveznek, mert apja, Privina halála után, akit a morvák öltek meg, ő követte. Adalwin azon a napon ott celebrálta az istentiszteletet (officium celebravit ecclesiasticum), a következő napon pedig Wittimar birtokán (de hol?) egy templomot szentelt fel Szent István protomártir tiszteletére. Január elsején Ortahuban[164] szentelt fel egy templomot Szent Mihály arkangyal tiszteletére, Kocel birtokán (in proprietate Chezilonis). Ugyanebben az évben, január 13-án Weridében szentelt fel egy templomot Szent Pál apostol tiszteletére.[165] Ugyanebben az évben, január 15-én Spizzumban szentelt fel Szent Margit szűz tiszteletére, Termperhcben pedig Szent Lőrinc tiszteletére. Fizkeren egy templomot szentelt fel ebben az évben. És mindegyik templomnak adott saját papot. A későbbiekben is eljött erre a vidékre confirmálni és prédikálni. Eközben történt, hogy egy Cella-nak nevezett helységbe jött, Unzato birtokára, ahol egy felszentelésre alkalmas templomot talált. Ezt, Szent Péter apostolfejedelem tiszteletére szentelte fel., és ott papot is beiktatott. Ztradach templomát pedig Szent István tiszteletére szentelte fel. Éppen így virágzott egy templom Weridében, amelyet Szent Péter apostolfejedelem tiszteletére szenteltek fel. Később még három templomot szentelt fel, egyet Quartinahában Szent János evangélista tiszteletére, egy másikat Muzzilichieschirirchunban, és egy harmadikat Abláncban (Ablanza[166]), amelyekbe presbitereket is helyezett.”

Egy 885. november 20-án kelt, hamis oklevélben szerepel Mosaburch apátság (abbacia), ahol Szent Adrian mártír holtteste, (reliquiája) nyugszik, és amelyet ,,az elődeink hoztak a már említett monostorba“ (ad Mosapurch abbaciam, ubi sanctus Adrianus martir /Christi/ requiscit, quam antecessores nostri ad iam dictum monasterium tradiderunt).[167] A baj csak az, hogy a IX. században, apátság alapításáról egyetlen forrás sem tud a Zalavár-Várszigettel azonosított Mosaburgban! ,,A szent ereklye, Mosaburggal együtt, eltűnt!” Szent Benedek-rendi apátságot Zalavárott csak I. István magyar király hozott létre 1019-ben, és ez az egyház éppen Szent Adorján tiszteletére volt szentelve![168]

Szent Adorján tisztelete széles körben elterjedt már a korábbi időkben, amire példa, többek között, Paulus Diaconus (725-795) elbeszélése Liutprand királyról, akinek holttestét szent Adrian mártír templomában temették el, ahol atyja is pihent (corpusque eius in basilica beati Adriani martyris, ubi et eius genitor requiescit, sepultum est).[169] Georgius Monachus megemlíti, hogy a bizánciak is tisztelték Adriant, mert 838-ban amikor az ungrik (a türkök, a hunok, vagyis a magyarok) megtámadták a görögöket, azok könnyezve kiáltották: Segíts minket Szent Adorján Istene![170] Ám Adrian/Adorján mártír tiszteletére sem a Karoling-korban, sem később nem szenteltek templomot, sem bajor, sem stájer, sem karantán területen.[171]

A fentebb idézett hamis oklevélben, és a későbbi másolatokban (977. okóber 1, 984. október 7.[172]), szóról-szóra megismétlik Arnulf királynak a salzburgi érsekségnek adott birtokadományait, amelyet az utóda (II. Ottó) megerősített, és amelyek a fentebbi helyneveket (Treisima civitas, Potilinesprunnin, Penninuuane, Uuitinesperch, Guntpoldesdorf ad Rapam, ad Sabariam, ad Siccam Sabariam, ad Penninchaha, ad Mosapurch abbatiam ubi sanctus Adrianus requiescit; ad Salapiugin curtem cum CCC mansis et totidem vineis; aecclesiam ad Quartinaha, Ruginesfeld, Durnauua, etc.), mind elősorolják. De ezek a helynevek a Dunántúlon nem találhatók! Hiába erőlködtek sokan, teljesen meddők voltak a kisérletek. A Balaton környékén mindeddig senki nem tudott kimutatni, adatolt, hitelesen bizonyított, ilyen helyneveket! Szőke Béla Miklós is elismeri:,,az említett helynevek egyelőre azonosíthatatlanok. A lokalizálásra tett kisérletek amatőr nyelvészeti próbálkozások, oklevelesen nem bizonyíthatóak, régészetileg pedig, a legtöbb helyen még a korszakra keltezhető lelőhely sincs, nemhogy Karoling-kori templomra vagy udvarházra utaló építészeti emlék.”[173]

Ellenben Karintiában, mind a mai napig, könnyedén feltalálható Moosburg és a fentebb idézett forrásokban szereplő sok-sok helynév[174].,,Ezen oklevél szövegéből idézve látjuk, írja Stessel József,[175] hogy a salzburgi érseknek adományozott birtokok sorát a német földön és a bajor Duna-mentén fekvő birtokok nyitják meg, s mindjárt átmegy ad Rapam, ahol Sabaria civitas et ecclesia, és Sicca Sabaria[176] (talán puszta terület) jelenik meg. Penninchaha a Pinka folyó melletti Pinggau lehet Stiriában, Quartinaha talán Gartenau.”,,Mind a három helynevet a Névtelen is felsorolta a Privina-féle területen, és a jelen sorrend is azt látszik bizonyítani, hogy azokat nem kutathatjuk magyar földön. Itt jön azután ecclesia ad Gensi és ad Quinque Ecclesias, melyek alatt, többnyire a Gyöngyös folyó melletti Güns (Kőszeg[177]) és Pécs városát vélik rejleni, de az a körülmény, hogy Gensi nem következik közvetlen a Gyöngyös vize melletti Sabaria után, azt látszik mutatni, hogy az oklevél talán nem a mai Szombathelyre és Kőszegre czéloz; a mi pedig a Quinque Ecclesiaet illeti, nincs eloszlatva minden kétség: vajon Pécset kell-e alatta értenünk? Az oklevél szövege felsorolja Ruginesfeld, Durnava (Turnau) és Pettau (ez az egykori Privina-megyében) helyeket, amelynek elseje valószínűen, a más kettő pedig teljes bizonyossággal a régi karantán határgrófságban feküdt; a két utolsó egyébiránt ma is ösmeretes. Folytatólag az oklevél a Dráva melletti Zistanesfeld helységet a Sulpa és Lounzizma folyók mellett, és a Mura körül fekvő Zuip várost sorolja fel, mind a két helyet a régi Karintiában kell keresni….Most újra visszatér az adománylevél a Rábához, mondván ad Lumnichan iuxta Rapam, ad Nezelinpach, ad Sabnizam, idem ad Rapam, ad Tudleipin, ad Labantam, ad Gurcizam, ad Carantanam, s ezután huszonhárom helynév következik. A Rába és a Nezelinpach melletti helységeket is a mai Stiriában kell kutatni. Labanta alatt a Lavant völgye értendő, amely Moosburg közelében van, Gurciza és Carantana, mint a régi karantán őrgrófság ősi fészke, valamint az utóbbihoz tartozni látszó huszonhárom helység, csakis a régi Karintia területén nyomozandók.”[178]

A Mosaburg=Zalavár feltevés hívei elismerik a Klagenfurt környéki Moosburgot és a Sala helynevet Stájerországban Judenburg és Graz között,[179] de arra hívatkoznak, hogy csak a XII-XIII. századból vannak meghatározó írott forrásadatok, holott actum urbe Mosapurc, több oklevelet állított ki itt Arnulf, 888. január 20-án, március 19-én, 890. március 21-én. A Ludewicus imperator Arnolfo ducatum Karinthie cum castro Mosburch, quod ad palatinum pertinet, contulerit megfogalmazás mutatja, hogy itt a karintiai Moosburgról van szó![180] Nem igaz tehát, hogy a karintiai Moosburgról nincs hiteles IX. századi említés, és még kevésbé igaz az im Gegensatz zum pannonischen megállapítás, hiszen éppen azt kellene bizonyítani, hogy a Sala folyó melletti objektumok Mosaburg részei voltak. Hans-Dietrich Kahl hitelesen mutatja ki, hogy Moosburg/Mosapurh Karintiában volt! Karintia fő vára Moosburg volt, amely a Wörthi-tó mellett állt, és Karnburg (curtis Carantana[181]) közelében volt található. Szent Péter tiszteletére szentelt templomát már a X. században említik, ahonnan szalagfonat díszes kőfaragványok kerültek elő (lásd alább).[182]

Előkerült a karintiai niedertrixeni Szent Márton templom falában is egy klasszikus, IX. századinak tartott, szalagfonatos kőfaragvány, amelynek szinte pontos párhuzama ismert Zalavárról.[183] A fonatdíszes kőfaragványok gyakoriak Karintiában és a kora-Árpád-kori magyar művészeti emlékek között is. Moosburg északi oldalán fekvő Sankt Peter település területén ismert egy templomrom, (az egyház 772 és 828 között épült), amelynek temetőjében az 1990-es években számos szalagfonatdíszes kőfaragványt (Flechtwerksteine) tártak fel. De a moosburgi Szent Mihály plébániatemplomban is került elő egy példány. Szalagfonatos kőemlékek ismertek Zweikirchenből, St.Peter am Bichl-ből, Karnburgból és St. Veitből. Ezeket a faragványokat a VIII. század végére–a IX. század elejére lehet keltezni.[184] A moosburgi St. Peter templomról és a körülötte létesült temetőről, megállapítható és bizonyítható, hogy megszakítás nélkül (ohne erkennbare Zäsur), létezett a Karoling-korban is, sőt a régió szakrális központja volt, amely jól tükrözi a karantániai előkelők és kegyurak egykori életmódját.

Más kérdés, hogy Karintiában a régészeti feltárások lényegesen szerényebbek voltak az elmúlt időben, ezért koraközépkori leletek alig kerültek elő a régi Moosburg területén. Zalavár-Vársziget viszont hetvenöt esztendeje kiemelt ásatási terület!

Zalavár területéről került napvilágra 1850-ben egy 6019 darabból álló ezüst érem-lelet. Az ezüst dénárok XIII. századiak.[185] De napvilágra jutottak kőfaragványok is. Egy fehér márvány, fonatdíszes kapuszárkő, a következő felirattal: QVERENS INVENTO PVLSANS H/i/c GAVDET aper/TO, ,,Mindaz, aki kér, kap, aki keres talál, a zörgetőnek ajtó nyílik”). De került elő Zalaváron angyalos sírkő is, ANDREAS VITAM RESOLVTIS felirattal, valamint egy lovast ábrázoló töredék, de ezek a kőemlékek XI. századiak, és puszta feltételezés, hogy ezek először a IX. századi un. Szent Adrian tiszteletére szentelt zarándoktemplomban lettek volna beépítve![186] A szalagfonatos kőemlékek eredete és keltezése[187] tehát hozzávetőleges, inkább mondhatjuk, hogy IX-XI. századiak.[188]

A karintiai Moosburgban kőépületek vannak, de nincsenek mocsarak, állítják a Zalaváron kutatók, holott Klagenfurttól nyugatra, a Wörthersee északi oldalán van egy nagy tó (Schwarzes Moos), távolabb pedig: Faschinger Moos, Mooskeuschen, Moosburgerbach, amely patak a Drávába ömlik, de Stiriában, Karintiában, a Krajna felett is sok Moos-féle helynév ismert.

Régebbi osztrák útikönyvek[189] megemlítik, hogy Moosburgban állt Arnulf herceg karintiai palotája, amely még romos állapotában is látványos. Ez a hely Klagenfurttól két órányi távolságra fekszik, nyugat felé.

,,A másik Mosaburg, Cilly körül állott régen. A Klagenfurt melletti Mosaburgot az ottani vendek (karantánok[190]) Blatogradnak nevezték.”[191].A Cilly mellett állott Moosburg nevét is /megtaláljuk a térképen/ Slatinagrad alakban. Mosaburgot, ,,mindezek alapján hová tehetjük több joggal – oda-e, a hol nyomát sem leljük, vagy oda, a hol részint azon módon ott áll a térképen ma is, részint világos nyomát találjuk?”[192]

A vitatott forrásadatok között, (Tóth Endrénél) elsőként szerepel Regino krónikája, aki a 880. esztendőnél azt írta, hogy Lajos király átadta Karintiát Arnulfnak, amelyet az atyja (Karlmann) már régebben (876) átengedett, és amelyben fekszik (in quo situm) egy igen erős vár (castrum munitissimum), amelyet Mosaburhnak hívnak, és azért hívtak így, mert a helyet járhatatlan mocsár övezte (eo quod palude inpenetrabili locus vallatus), a bemenni akarók nagyon nehezen találnak bejáratot (difficillimum adeuntibus prebeat accessum).[193] Ugyanezt megemlíti Freisingi Ottó Krónikája is: Lajos, kelet Francia királya, Arnulfnak Moseburc várával a carantaniai hercegséget is átadta.[194]

Ennél egyértelműbb meghatározás nem létezik a történettudományban! Tóth Endre is elismeri:,,Der Satz erscheint auf den ersten Blick problemlos.” Mosaburg Karintiában van! De ebbe nem nyugszik bele. Azt meséli, (mert ez csak mese), hogy Regino, Karintiába Alsó-Pannóniát is beleértette (inclusive!), és a leírása mégis csak Zalavárra vonatkozik, csak jól kell értelmezni. De nem sokban különbözik ettől Szőke Béla Miklós ,,értelmezése” sem. Ő azt mondja, Regino megtévesztette a későbbi korok történetíróit azzal, hogy Mosaburg és Karintia közé egyenlőségjelet tett. Regino Mosaburgot Karintia részének képzelte el (!), és ,,tájékozatlanságát igazolja azzal, hogy Mosapurchot a karintiai örökség részeként értelmezi, (képzeli el).”[195]

Az ilyen önkényes forrásmagyarázókkal, sajnos, nem lehet mit kezdeni.[196] Csak egyetérteni lehet Robert Svetinaval, hogy nincsen Karintiában vagy Pannoniában több olyan vár, amelyre csak megközelítően is úgy ráillene Regino prümi apát leírása, (castrum munitissimum), mint a régi Moosburg környéke (Auf keine andere karantanische und auch pannonische Burg passt die Beschreibung als castrum munitissimum (Regino von Prüm) auch nur annähernd in dem Umfang wie auf die alte Moosburg in Kärnten).[197] A fuldai évkönyvek 896. évi adatát is bevetik: a császár Pannoniát, az urbs Paludarum-mal együtt, vezérére, Braszlávra bízta arra az időre, hogy védje (imperator Pannoniam cum urbe Paludarum tuendam Brazlavoni duci suo in id tempus commendavit). A leírás nem mondja meg, hol volt ez a mocsárvár, de csakis a Zala folyó mellett lehetett, állítják. Holott a 884. évnél az évkönyv leírja, hogy Brazlav dux Pannoniae ulterioris, abban az időben a Dráva és a Száva közti országot uralta (Postea veniente Brazlavoni duce, qui in id tempus regnum inter Dravo et Savo flumine teniut), amely akkor Pannonia volt.[198] Karintia és Pannonia Inferior a Dráva-Száva közén volt. Ha 865 után Kocel várát Mosaburgnak hívták, 896-ban is nevezhették volna így, de nem így nevezték, hanem urbs-nak, ami megerősített várat jelent. Arnulf király 888-ban adminisztratív központot hozott létre Moosburgban, Karlmann király pedig, amikor 861/63-ban fellázadt az apja ellen, a várat megfelelően kiépítette.[199] Albericus Krónikája elmondja, hogy Kegyes Lajos (813-840) fia, Német Lajos, halála előtt 12 évvel (865), birodalmát felosztotta fiai között, és Karlomann kapta Baioariat, Pannoniát, Carantanat, Boemiat, Moraviat, és a szláv és langobard marchiat.[200]

Így vált ez az urbs Paludarum Pannónia legjelentősébb erődítményévé. Az is megalapozottnak látszik, hogy Braszláv dux erődítménye a mai Ausztria területén, Klagenfurt közelében volt, sőt az is felvethető, hogy az un. pozsonyi csata (907) helyszíne, részben talán itt keresendő, mert Aventinus alapján, hitelesen nem állapítható meg a hely.[201] Boba Imre álláspontja szerint az un pozsonyi csata Brezalauspurcnál zajlott le (907-ben), amely Zalavár-Várszigettel lehet azonos.[202]

A település névváltozásai, Szőke szerint, jól nyomon követhetők. ,,Az Alsó-Zalavölgy mocsaraiban Priwina által létesített települést, az urbs Paludarumot (Mocsárvárat) előbb az alapítója után civitas Priwinaenek, majd Priwina halálát követően a fia, Chezil után, urbs Chezilonisnek, majd ezt a gyakorlatot követve, a 9. század végén, és a 10. század elején, Braszláv után Brezalauspurcnak-Braslavespurchnak nevezik, végül ugyanezen oknál fogva, a 11. század elején az első ispán, Colon után civitas Colonensis“ lett a neve.

Pannónia utolsó védőbástyájának nevezni Zalavár-Várszigetet a magyarok térhódítása idején, igazán meglepő és bizonyíthatatlan kijelentés.[203]

Bonyolítja a kérdést Metód feltételezett mosaburgi szereplése. 863-ban Konstantin (Cirill, ill. Kyrill) Moráviába érkezett, Szent Kelemen csont ereklyéivel. Cirill és Metód apostolok életéről szóló legendák szerint,[204] ,,Rasztiszláv morva fejedelem isteni sugallatra, hercegeivel és a morvákkal tanácsot tartván, követeket küldött Mihály császárhoz (863), mondván: mivelhogy népünk elvetette a pogányságot, és a keresztény törvényt követi, nincs azonban olyan tanítónk, aki a mi nyelvünkön magyarázná az igaz keresztény hitvallást…küldj hát nekünk püspököt. Metód útra kelt a morvák földjére…s miután eltelt három év, tanítványaikat kitanítván, visszatértek a morvák földjéről.”

Moráviát országként (Nagy Morávia, Megalé Moravia, Magna Moravia) kezeli a történettudomány[205], holott ez, egyes kutatók szerint,[206] az antik időkbeli Sirmium városának volt a neve,[207] amely Pannóniának a Drávától délre eső részén, a Dráva és a Száva között terült el, tehát Pannonia Inferiorban. Az itt élő szlovének fejedelme 810 és 823 között Liudevit volt. Az ő utóda Ratimar (823-838), őt követte Szvetimir (838-854). Rasztiszláv a déli Morava, az ókori Margus folyó menti szlávoknak volt a királya, amint ezt a Fuldai évkönyvek hitelesen igazolják: 846-ban Német Lajos Rasztiszlávot, Mojmir unokáját tette meg a déli morvák (ad Sclavos Margenses) fejedelmének (ducem eis constituit Rastizen). Rasztiszláv azonban Lajos király ellen fordult, aki 855-ben sikertelenül hadakozott ellene (sine victoria). Később, 858-ban Lajos király ,,országa különböző határaira három sereget küld ki, mégpedig egyet idősebb fia, Karlmann vezetésével a margusi szlávok vezére, Rastiz ellen (per Karlmannum filium suum seniorem in Sclavos Margenses contra Rastizen), a másikat kisebbik fia, Lajos vezetésével az abodriták és a linónok ellen (in Obodritos et Linones), a harmadikat Thachulf vezetésével…a szorbok ellen (Sorabos).”

A Privinát elűző Mojmir (833-846) unokatestvére volt Rasztiszláv (846-870), aki tanácskozván Szvatopluk fejedelemmel, (Ростиславъ кназь словынскъ съ Сватопълкъмь),[208] behívta Cirillt és Metódot. Rasztiszláv konfliktusba keveredett Szventopolkkal (Szvatopluk), saját unokaöccsével (contra Zuentibaldum nepotem Rastizi), aki 870-től 894-ig volt morva fejedelem. Szventopolk, Arnulf királytól megkapta 887 után Bohemiat (Csehországot) hűbérbirtokként,[209] de hatalmát a későbbi Felvidékre is kiterjesztette (Kis Moravia, azaz a morva őrgrófság területére).[210] 892-ben Arnulf, a magyarok segítségét kérte Zwentibald (Szvatopluk) ellen, aki frank vazallus létére megtagadta az engedelmességet Arnulfnak,[211] akit azonban kiszorítottak északról, és vissza kellett térnie délre. Prágai Kozma, Chronica Boemorvm c. művében,[212] a 894. évnél a következőket írja: ,,Ebben az évben Zuatopluk (Szvatopluk), akit közönségesen Moravia királyának neveztek (rex Moraviae, sicut vulgo dicitur), serege között eltűnt és sokáig nem került elő. Amikor azonban igazán magába fordult, megértette, hogy igazságtalanul járt el, és a fegyvereit saját ura, Arnolf császár ellen fordította (contra dominum suum imperatorem), mintha megfeledkezett volna a neki nyújtott segítség meghálálásáról, /arról/ hogy Arnolf  meghódította neki nemcsak Bohemiat, és más területeket egészen az Odera folyóig, és Ungaria felé egészen a Garam folyóig (non solum Boemiam, verum etiam alias regione hinc usque ad flumen Odram et inde versus Ungariam, usque ad fluvium Gron, subiugaret). Ezután bűnbánatában a Zobor hegy oldalában templomot épített, három remete szerzetes segítségével.

Prágai Kozma elbeszélése azonban nyilvánvalóan legenda, így Zobor említése sem erősíti meg Metód feltételezett nyitrai tartózkodását.

A fuldai Annales is, amint láttuk, a déli Moráviáról beszél, amelyet még az is igazol, hogy a bolgárok királyától azt kéri Arnolf, rex de Francia, hogy a bolgárok ne adjanak el innen sót a morváknak (ne coemptio salis inde Maravanis daretur..). Mivel azonban a küldöttség Zwentibald fejedelem lesvetése miatt nem volt képes szárazföldön utazni (Missi autem propter insidias Zventibaldi ducis terreste iter non valentes habere), Braszláv országából (de regno Brazlavonis) az Odra folyón át egészen a Kulpáig, azután a Száva folyó vizén hajózva jutottak el Bulgáriába (per fluvium Odagra usque ad Gulpam, dein per fluenta Sava fluminis navigio Bulgaria perducti).[213]

A bolgár-törökök már a VII. században erős államot hoztak létre, kő várakkal, kő templomokkal, mert a bolgár-törökök nem voltak nomádok! Az avarokkal teret hódító szlávok nemzetségi szervezetben éltek, államot csak a szerbek és a horvátok tudtak létrehozni a IX. századtól. A Kárpát-medence egy részét is birtokolták,[214] ahol azonban már a IX. században megjelentek a magyarok is!

862-ben a dánok, Német Lajos frank-bajor király birodalmának nagy részét tűzzel és öldökléssel pusztítják, (Dani magnam regni eius partem caede et igni vastantes praedantur). Majd így folytatódik a szöveg: ,,egy korábban ismeretlen ellenség, akiket Ungrinak neveztek, dúlta fel az országot” (Sed et hostes antea illis populis inexperti, qui Ungri vocantur, regnum eius depopulantur).[215] Ez az ország, Pannonia Inferior területén fekvő, Rasztiszláv tartománya lehetett, ahol tehát már 862-ben magyar seregek jártak! Az Annales Bertiniani Rasztiszlávot (Resticius) a vendek királyának (regulus Winidorum) mondja, amint már szó volt róla.[216]

A fuldai évkönyek a 869. évnél elmondja, hogy Szventopolknak (Zuentibaldnak), aki Rasztiszláv unokaöccse volt, országa (regnum) volt, amelyet Karlmann csapatai feldúltak.[217] Maga Rasztiszláv, az unokaöccsének (Szventopolknak, Szvatopluknak) az árulása következtében Karlmann fogságába került, aki Regensburgba küldte, ahol halálra ítélték, majd Német Lajos, megkegyelmezve neki, csak megvakíttatta és kolostorba záratta (ad Reghinisburch pergens, Restitium Winidorum regulum, a Karlomanno per dolum nepotis ipsius Restitii captum et aliquandiu in custodia detentum, post iudicium mortis excaecari et in monasterium mitti praecepit, 870). Ez az elbeszélés kiemeli Rasztiszláv roppant erődítményeit, melyhez hasonlót a régiek nem építettek (in illam ineffabilem Raztizi munitionem et omnibus antiquissimis dissimilem venisset). Ezzel a jellemzéssel kell összevetni Braszláv urbs Paludarumának és a Zalaváron feltárt építményeknek a leírását! [218]

Szvatopluk egy frank vazallus volt, aki megszerezte az uralmat a Dunától északra fekvő területek (Bohemia) felett, majd megtagadta az engedelmességet Arnolfnak. De uralma alá vonta a Bohemiától keletre eső területeket is, ő azonban nem az északi morvák fejedelme volt, hanem a csehek uralkodója (Boemi regnante Zuentepulco duce quondam fuere principes nostri)[219] Szvatopluk 890 táján kiterjesztette a hatalmát egészen a Garamig. Ez az ország Sclavonia in Germania néven szerepel a forrásokban, megkülönböztetésül a délen elterülő Moraviatól, morva Sclavoniától. Szvatopluk 894-ben meghalt. Őt Anonymus Salánként említi,[220] Kézai Simon bővebben tárgyalja Marót fia, Szvatoplukot, egy bizonyos lengyelországi herceget, a bolgárok és a morvák uralkodóját.[221]

Metód sokszor, mint Pannónia és Moravia püspöke szerepel. Ez több kérdést vet fel.

Metód ,,negyven hónapot töltvén Morvaországban, elindult, hogy felszentelje tanítványait. Útja közben fogadta őt Kocel pannóniai fejedelem (869). És Kocel nagy tisztelettel fogadta őt, majd húsz tiszteletre méltó férfival elküldte a pápához, hogy felszentelje pannóniai püspökké, és behelyezze Szent Andronikosz apostolnak, a hetvenek egyikének a székébe (на эпископьство въ паннонии.”[222] Civitas Cheziloni, qui regnum inter Drava et Sava tenuit, tehát szó nincs a Balaton vidékéről, ennek ellenére azt közlik, Kocel székhelye Mosaburg /magyar megfelelője Mocsárvár/, a mai Zalavár helyén volt![223] Privina és a fia, Kocel, a Dráva menti övezetben gyakorolt hatalmat, mint frank hűbéres.[224] Pannonia Sirmiensis nem tartozott sem a konstantinápolyi pátriárka, sem a salzburgi érsekség fennhatósága alá, mert a Drávától délre terült el. Az aquileai pátriárchatus és a salzburgi érsekség közti egyházjogi határ is a Dráva volt. Metódnak, mint Pannónia érsekének a hatásköre nemcsak Pannóniára, hanem Moráviára, sőt Karantaniára is kiterjedt, ám Kocel székhelyén tartózkodva, (a karantániai Moosburgban!), összeütközésbe került a salzburgi érsekséggel, 870-ben elfogták és éveken át (873-ig) rabságban tartották.[225] VIII. János pápa 879-ben a pannóniai egyház érsekévé (archiepiscopus Pannoniensis ecclesiae) nevezte ki.

Metód nem lehetett Nyitrán püspök, mert egyrészt az ecclesia Nitravensis elhelyezkedése nem megoldott, másrészt, mert 880-ban az érseki széket a sváb Wiching foglalta el.[226] Később II. Adrian pápa Metódot Sirmium érsekének nevezte ki, felújítva ezzel egy régi, híres érsekséget (a pápa Szent Andronicus örököseként Sirmium püspökévé szentelte fel Metódot, 870-ben[227]), mert a pápa szerette volna a joghatóságát Bulgáriára is kiterjeszteni.

Metód azonban, igazolhatóan, soha nem járt sem a Zala folyó táján, sem a Dunától északra eső térségben, mert ott nem volt Morava nevű város, csak folyó! Márpedig a püspököket városok számára jelöltek ki, nem pedig területek számára. Moravia nevű országot, mint Szvjatopluk országát említenek a források délen.[228] Egyetlen forrás sem tudatja, hol volt Metód érsek tartózkodási helye.[229] Kniezsa István felvetette ,,nem lehetetlen az sem, hogy Pribyna utódjának, Kocelnek székvárosában, Mosaburgban is tartózkodott.” Jegyzetben azonban ezt valószínűtlennek tartja, hiszen 874-ben Kocel területén a salzburgi érsek, Theotmar szentelt fel templomot.[230] Metód 882-ben az Alduna környékén találkozhatott egy magyar vezérrel, feltehetően Árpád fejedelemmel.[231] Metód pannóniai egyházmegyéjét, amelyet II. Adrián pápa 872-ben állított vissza, 879-ben megszüntették. Ezután Metód archiepiscopus sancte ecclesie Marabensis lett. Róma meg akarta szerezni a hajdani Pannonia Sirmiensis feletti joghatóságot, ezért ragaszkodott a sirmiumi érsekség visszaállításához és Metód kinevezéséhez. Metód 885-ben meghalt, és. ez jelentős befolyással volt a későbbiekre. Episcopus Moraviensis volt még 976-ban is, mert ez a püspök részt vett a mainzi zsinaton.[232]

Metód feltételezett zalavári tevékenységének hatalmas bizonyítéka került elő az ásatások során, állítja a feltáró régész. 2009-ben az egyik szelvény metszetfalában (?), egy polírozott palack töredékén, karcolt, kerek, un. obla glagolica betűkkel írt felirattöredéket találtak. Az ásató így fogalmazott:,,Auch hier bekommen sie Schüler zur Seite, und Chezil lernt selbst die die slawische Schrift – wofür die in Zalavár-Burginsel gefunden, auf die Wandfläche der Flaschen mit polierter Oberfläche geritzten runden (obla Glagolica) Buchstaben einer der sensationellen archäologischen Funde der letzten Jahre sind. Auf den Fragmenten mehr oder weniger gut zu erkennen sind die Buchstaben g (glagol'i), oder v (vĕdĕ), i (iž), o (oпъ), f (fertъ), ä (jatь) und das Kreuz als Worttrenner oder als Buchstabe a (azь).”[233] Ezek az írásjelek valóban nagyon jelentős leletek, hiszen Konstantin és Metód szerepe a szláv írásbeliség megteremtésében világra szóló fejlemény volt. Konstantin (Cirill), a Filozófus 863-ban alkotta meg a glagolita abc-t Dalmáciában, amelyet testvére, Metód is megtanult és ötven tanítványának tovább adta.

A glagolita írás betűinek zalavári előkerülése arra bizonyíték, hogy ebben a térségben délszlávok (szlovének) jelentős számban éltek a VIII-XI. században, és az óbolgár nyelvet is használták, hiszen Metód erre a nyelvre fordította le a Biblia nagy részét, és ott is kezdte meg a hittérítést. Ezt erősíti Georgiosz bolgár érsek ólombullája is, amelyet Zalavár-Várszigeten, szántáskor, szórványként találtak.[234] Ezek a leletek azonban nem azt bizonyítják, hogy Mosaburg, Zalavár-Várszigeten lett volna! Ezek a leletek azt bizonyítják, együtt a viseletek emlékeivel, az embertani jellegzetességekkel, a temetési ritusokkal (hamvasztás), hogy a Balaton délnyugati vidékén a Kr. sz. utáni VIII-IX. században, a népesség jelentős részét tette ki a délről felvándorolt szlávok (in Sclavonica lingua beszélő szlovének, Sclavini) népcsoportja. Egyébként a dalmáciai Nona (Nin) püspökének, Theodosiusnak a birtokában volt egy glagolita zsoltároskönyv, ami további bizonyíték Nona jelentős szerepére a glagolita írásbeliség hagyományait illetően.[235]

Írott forrásaink határozottan szólnak arról, hogy Pannonia Sirmiensis (a régi Pannonia Secunda) dél-délnyugatról, a dalmát horvátok által települt be. Erről Anonymus is beszámolt: ,,A Tisza és a Duna közötti területet, fel a rutén és a lengyel határig pedig Bulgária fejedelme, Salán fejedelem őse, a nagy Kean (Kean magnus) foglalta el, és Sclavos et Bulgaros népesítették be (fecisset ibi habitare).[236]

A mai Szlovákiában (,,a tótok lakta” területen, amelyet azonban soha nem neveztek Tótországnak[237]), Cirill és Metód soha sem működhetett, mivel ott teljesen hiányzik a kultuszuk. A Felvidéken, a mai Szlovákiában, egyetlen egy templomot szenteltek Cirill és Metód tiszteletére, Szelecen, de ez csak 1863-ban történt! Metód egyébként nem a keleti, hanem a nyugati ritus szerint végezte az istentiszteletet.[238] Morava egy város, egy település (pagus) volt a Száva mentén, amely városnak volt a püspöke Metód, ezt a várost korábban Sirmiumnak nevezték (civitas Pannoniae). Sirmiumnak a Szávától északra eső része lett Mitrovica (Szávaszentdemeter). Nagyon fontos tény, hogy VII. Konstantin nagy művében semmit sem tud a Dunántúl frank és a Tiszántúl bolgár megszállásáról!

Azt állítják az un. mérvadó kutatók, hogy mindent eldöntenek a régészeti feltárások, de ez egyáltalán nem igaz! A közel hetvenöt esztendeje folyó zalavári ásatások nem igazolják, hogy Zalavár-Vársziget lett volna Mosaburg, és a feltárt építmények maradványai, önmagukban nem alkalmasak annak kijelentésére, hogy Arnolf itt uralmi központot (civitas regia) hozott volna létre a IX. század végén (870). Az un. Arnolf palotájából csak annyi bizonyítható, hogy 2011-2015 között előkerült egy 16, 8 x 7, 8 m-es épület alapfala. Minden további erről, históriai rege,[239] különösen Arnolf itteni oklevél-kiállításai, és a Braszlávra bízott erősség, amelyet a magyarok elfoglaltak, ámde úgy, hogy pusztításnak és dúlásnak semmi nyoma sincs, sem a Kis-Balaton térségében, sem Zalavár-Várszigeten.,,Pannónia utolsó védőbástyája is elesik, a Karoling provincia végleg elveszik.” A nagy csatának mindössze néhány, háticsigolyába befúródott vas nyílcsúcs lenne a bizonysága.[240]

De arra sincs bizonyíték, hogy az 1009-ben említett Kolon vármegye, majd később Zala vármegye ispáni székhelyének a központja Mosaburg/Zalavár lett volna. ,,Az utóbbi évek régészeti kutatásai során előkerült leletek egyre valószínűbbé teszik, hogy már ennek a korai megyének (ti. Kolonnak) is, a Mosaburgnak vélt Zalavár lehetett a székhelye.”[241]

Durva történelemhamisítás az, hogy egy írott forrás adatait ,,lokalizáljuk”, majd az adott lelőhelyen megtalált és feltárt építészeti maradványokat ,,beazonosítjuk” a források adataival, és úgy teszünk, mintha tökéletes és hiteles egyezés volna.[242] ,,Az ilyen, eleve elhatározott régészeti program alapján született megállapítások hitele azonban kétséges.”,,Nem fogadható el tehát, hogy a régész már kész hipotézisekkel megy ki például egy ásatásra, és ott a megfigyelt tényeket veti egybe a készen hozott feltevésekkel. Ez a szemlélet ellenkezik a konkréttól az általános felé haladó, a józan ész által is diktált gondolkodási móddal.”[243]

Zalavár-Vársziget soha nem volt Mosaburg. A feltárt erődítmények nyomai, a megtalált templomok maradványai, a napvilágra került temetkezések (közel négyezer sírról van szó!) IX. századra keltezése, valójában vitatható ismérvek alapján történt (tárgytipusok, kerámiák, ritusok[244]), noha köztük valós datálások is biztosan vannak, vagy legalább is lehetnek. Azonban egyetlen IX. századi érmét sem ismerünk innen, sőt a Karoling pénzgazdálkodásnak eddig semmi nyoma sem került elő Pannoniában,[245] ami persze nem jelenti azt, hogy a IX. századi időmeghatározás, bizonyos esetekben, nem indokolt, de azt jelenti, hogy egy frank grófság, amely gazdasági centrum is volt, nem működhetett minden gazdasági, pénzügyi nyom nélkül! 2019-ben viszont előkerült egy VIII. századi bizánci arany solidus egy kardos sírban (20/19. sír),[246] amely a temetkezést a későavar vagy a koramagyar időkre keltezheti.

Minden adat, írott és tárgyi dokumentum, arra mutat, hogy a tovább élő avar-germán-szláv lakosság[247] települései és temetői nyomán döntöttek a magyarok, a jó védelmi adottságokkal rendelkező térség megerősítése és felhasználása mellett,[i] amint tették más esetekben is. A tökéletes védelmi adottság miatt került ide a zalai ispáni vár és a kolostor. Az ispáni várról nagyon keveset tudunk, a későbbi ásatások, remélhetőleg, sok kérdést megoldanak majd.

A mocsár adta természetes védelem azonban a XIV. század után már hátráltatta Zalavár fejlődését, és így csak a hiteles hellyé vált bencés kolostor élt tovább.[248]

A megközelítően három hektár területű (az egész Vársziget területe cca. 12 hektár[249]), hajdani (a szinte teljesen elpusztított) bencés monostor északi oldalán állt egy három hajósnak tűnő, de kisméretű kolostor-templom (vagy csak kápolna?). A monostoron kívül, attól északra épült meg az 50 m hosszúnak mért, reprezentatívnak gondolt, királyi templom, amely nem lehetett Privina egyháza, sokkal inkább az 1019-ben már felszentelt királyi alapítású templom, amelynek az építése a X. század végen meg kellett induljon. Ezt a vélelmezett keltezést támogatják a megmaradt kőfaragványok is, amelyek valóban a legkorábbi díszítményeink közé tartoznak.[250] Ez lehetővé teszi annak felvetését, hogy a Privinának tulajdonított, Szent Adrian-templom, valóban Adorján tiszteletére volt szentelve, sőt az ereklyetartónak meghatározott sírhely is, (ha egyáltalán az volt!), lehet helyesen értelmezett, noha ilyen nagyméretű (1,6 x 1,8 m) sírhely ossarium szokott lenni.[251]

Ez a nagyméretű templom tehát nem Privina számára épülhetett a IX. században, hanem a Magyar Fejedelemség egyik legkorábbi megyeszékhelyén emelhették a X. század végén, vagy a XI. század elején, és amelyet sohasem hívtak Mosaburgnak, sem Blatnogradnak, sem civitas Priwinaenek, sem urbs Chezilonisnak, hanem zalai (Zaladiensis, Zaladino[252]) monasteriumnak és castrumnak. Györffy György mutatta ki, hogy az ,,Árpád-kori királyi monostorok eredetileg királyi udvarhelyek, curtisok voltak, amelyekhez egy-két királyi kápolna tartozott. A monostoralapítás lényegében egy udvarháznak, kápolnáinak, és a hozzá tartozó udvari gazdasági szervezetnek, egyházi célra való szentelését jelentette. Ilyen volt az elsők közül Pécsvárad, Zalavár s talán maga Pannonhalma is.”[253]

Az épületmaradványokról, az előkerült leletekről, a keltezésekről a viták tehát egyáltalán nem fejeződtek be, és az épületek architektúrájának művészi kvalitásai nem a IX. századi, Karoling-korban emelt alkotások maradványainak újra felhasználása révén jöttek létre.

Az elmúlt 25 év ásatásai jelentős új eredményeket hoztak, de a prekoncepciót nem tudták hiteles valósággá változtatni.[254] Azon kívül a temetkezések elemzése is várat magára![255]

Súlyos kérdés a Balaton egykori vízszintje. A vizsgálatok azt mutatják,[256] hogy Zalavár-Vársziget és Récéskút közvetlen környéke, a XIII. századig egyáltalán nem volt mocsaras terület![257] A Balaton legmagasabb vízállása a XIII. és a XVI. században volt: 112-113 m.[258] A Nagyberek lenyúlt egészen Somogyvárig.[259] Ekkoriban Tihany, Szigliget, Fonyód, Boglár, Szentgyörgy sziget volt. A legalacsonyabb vízszint a római korban és utána, a VI-X. században alakult ki, tehát a IX. században a Zala folyó menti dombokat, közvetlenül, nem vette körül víz. A VIII-IX. században meglehetősen alacsony volt vízszint![260]

A későbbi Dunántúlon, a Kr. sz. utáni V-X. században, mediterrán jellegű éghajlat mellett folytattak az itt élők nagy területű gabonatermesztést, szőlőtermelést és virágzó kert gazdaságot.[261] Az a vízi világ, amelyet a Nagyberekből ismerünk, csak a XIII. században alakult ki, s amely lényegében fennállt 1911-ig.[262] A Kis-Balaton körül óriási terület és az alsó Zala-völgy is egykor (az első nagy jégkorszakban) víz alatt állt. A Balaton régen nagyobb kiterjedésű volt, mint ma. Ez az állapot azonban később jelentősen megváltozott, és a történeti időkben, a Balaton leapadt a mai szintjére (106-107 m). A római korban, majd azt követően, a Balaton vízszintje alacsony volt, egészen a XIII. századig, amikor a vízszint 108,5 m fölé emelkedett.[263] ,,A Balaton-vidék legelhagyatottabb, legnehezebben hozzáférhető része volt a Kis-Balaton környéke. A feliszaposodó tómedencét majdnem teljesen ellepte a nádas, azokon át kellett a tisztavíz-foltokat megkeresni. Legalkalmasabb volt a Zalán, vagy a délről bejövő Cölömpös-árkon végig csónakázni. De Zalavár környékén nyilt víztükör volt! A tó mocsár és nádas rengetegében elrejtve volt néhány sziget.”[264] A Kis-Balaton a XIX. századig Balatonhídvég és Fenékpuszta közti területen nyilt, hajózható víz volt.[265] A Kis-Balaton kialakulása az egykori nagyobb balatoni öbölből, újkori folyamat. A Zala 1886-ig Balatonhidvégnél ömlött a Balatonba, és csak 1886 után Fenékpusztánál. A Zala, az Alsó Zala-völgyben délnek folyik, majd hirtelen keletnek fordul Balatonhídvégnél. E fölött húzódik a zalavári halomgerinc. A Kr. sz. utáni IX. században a Balaton vízszintje süllyedő tendenciájú volt (103-105,5 m), Fonyód-Bélatelepen a szárazulat magassága 103,4 m volt, az aszófői templom szintje 109,9 m,[266] a Zalaszabar-Borjúállás szigeten a legmagasabb pont szintje 107,1 m.

Ennek a területnek abban állt a jelentősége, hogy a Kijev-itáliai nagy kereskedelmi út a Balaton északi oldalán haladt Poetovio felé, ám a Balatonon, legkönnyebben, Hidvégnél, nem pedig Fenékpusztánál, lehetett átkelni.[267] Ez az adriai nagy út megvolt a rómaiak, a hunok és az avar birodalom korában, és a magyarok idejében is. Ezzel szemben az un. Alpesi út Bajorországból haladt Itália felé, Karantánián és Alsó-Pannónián keresztül, és érintette a karintiai Moosburg várát és városát. E térség népessége a IX. századra vegyessé vált, de Zalavár története nem a frank birodalom egyik balatoni grófságának históriája, noha nem lehet kizárni, hogy a Balaton délnyugati övezetében létrejött egy avar-szláv-germán, kisebb hatalmi központ. A források, a régészeti feltárások, az antropológiai adatok alapján az egykori élet jellemzőit tehát másképpen is megrajzolhatjuk.

 

A zalai ispánság és a Szent Adorján monostor

Kiséreljük meg úgy megrajzolni, felvázolni Zalavár-Vársziget koraközépkori (VIII-IX. századi) történetét, hogy eltekintünk a CBC és más, ide vonatkoztatott forrás, erővel ide citált adataitól. A prekoncepcióktól mentes történeti rekonstrukció természetesen nem egyezik a hivatalos Mosaburg-elmélettel, hiszen csak azokat az írott és tárgyi adatokat használhatjuk fel, amelyek biztosan ide kötődnek, és vitán felül erre a területre vonatkoznak.

A Kárpát-medence IX. századi történetének is Avaria az alapja. Az avar temetők nagy száma vitathatatlanná teszi, hogy az alaplakosság, a Balaton körül is, az avar volt a Kr. sz. utáni VI. századtól a X. századig.[268] A nagy sírszámú avar temetők, sok nemzedék egy helyen, egy helyben lakását igazolják. (Keszthely környékén 3770 sír, Alsópáhok 1442 sír, Keszthely-Dobogó 2152 sír, Keszthely-Városi temető 1539 sír, Gyenesdiás cca. 300 sír, Vörs-Papkert 700 sír, Zalakomár-Lesvári dűlő cca. 600 sír, Zamárdi-Rétiföldek 2380 sír etc.). Többen azt feltételezik, hogy a Balaton délnyugati térségében a vizsgált korban, a VII. század végétől, csekély volt a népsűrűség, sokan elvándoroltak vagy máshová telepítették őket, egyes szigetek (pld. a Vársziget) pedig egyenesen lakatlan volt a IX. század elejéig. Többek szerint azonban tovább élő lakosságot mutatnak a régészeti adatok, például Keszthely és Fenékpuszta térségében. De a Zalavár-várszigeti temetőket, állítják, nem lehet összehasonlítani a fenékpusztai nekropol sírjaival.[269]

A különböző feltevések zöme azonban, többnyire, nem kellően megalapozott. A kutatók egy része úgy magyarázza a forrásokat, mintha a nomád avarok a földművelő szlávokat szolgáikként kezelték volna, és nagy tömegű fogolyszedéssel biztosították volna mindennapi életük feltételeit. Példaként szerepel[270] a Theophülaktosz Szimmokattész által feljegyzett 602. évi avar hadjárat, amelynek során, Apszikh avar alvezér a Duna jobb partján vonult fel Petrosz bizánci fővezér seregével szemben, aki a szlávok elleni hadjáratra készült. Amikor a kagán tudomást szerzett a rómaiak támadásáról, Apszikhot a Morava folyó dunai torkolatához küldte a sereggel. A kagán Apszikhot bízta meg, hogy a Bizánccal szövetséges anták népét elpusztítsa.[271] Ezt követően az avar vezér, feltehetően, a Duna torkolat vidékétől északra, a Dnyeszter és a Bug környékén élő dulebek földjére mehetett, ahol bizonyára, sok foglyot ejtett. A nagytömegű foglyot azután letelepítették a Mura-Zala folyók közötti lakatlan területen. Noha kétségtelen tény, hogy mind az ókorban, mind a középkorban a rabszolgák (mancipia, servi) szerepe igen jelentős volt, hiszen alapelvként vallották, hogy a munka csak a rabszolgáknak való, a szabad embereknek nem!

Az ilyesfajta nézeteknek azonban mind az írott források, mind a régészeti adatok részben ellene mondanak. Azokból éppen az derül ki, hogy bár az avarok is, a magyarok is, a ruszok is, erőteljesen foglalkoztak ember-kereskedelemmel[272], az avarok és a szlávok, sőt a magyarok is, sokszor együtt harcoltak[273], együtt laktak, és közös temetőkbe temették a halottaikat.[274] A szlávok, bár időlegesen az avarok politikai alávetettségében éltek, akiknek az életmódját teljesen átvették, mégis meg tudták őrizni viszonylagos függetlenségüket.[275] Ha nem is voltak mindig egyenértékűek, a szlávok szerves részét képezték az avar birodalomnak.[276] A Fredegar-féle híradásokat át kell értékelni, mert a szlávok, mint befulci (kettős hadsor/duplicem vestilia/ vagy segédnép /Beivolk/) vonultak hadba, az avarok előtt, vagy előcsapatként vettek részt a csatában, az avar hadak arcvonala előtt. Segítették az avarokat a hajóépítésben, az ostromoknál, és általában nem kényszer hatására harcoltak az avarok oldalán, hanem sokszor önkéntesként.[277] Igy egyre inkább átvették az avar szokásokat, a temetési ritusokat, a hitvilág főbb elemeit. Az avar ötvösök termékei is egyre jobban elterjedtek a morvák, a karantánok körében [278]

A közös temetőkben nem azonos a csontvázas és a hamvasztásos sírok száma,[279] és a birituális temetők jellemzői változatosak voltak, sőt a pókaszepetki temetőben 248 koraavar (VII. századinak tartott) csontvázas temetkezés mellett 169 VIII-IX. századi szláv hamvasztásos sír volt, és feltételezések szerint, a temetkezés nem volt folyamatos. Feltételezik, hogy a Zala völgyében, és a Balaton délnyugati vidékén a birituális temetkezéseknek más formái voltak, mint a Duna északi oldalán.[280]

Ha azonban szilárdabb alapokon nyugodna az avarkor időrendje,[281] akkor kiderülhetne hogy kik és mikor települtek le a zalavári Várszigeten. Nyilvánvalóan számolni kell menekültekkel is, különösen kereskedőkkel és kézművesekkel, akik a VII. század végétől az arabok agressziója miatt telepedtek le a Kárpát-medencében.[282]

A rabszolgák és az emberkereskedelem létezését a kereszténység sem szüntette meg, sőt hosszú évszázadokon át a rabszolgákat, a szolganépeket a birtok részének (tehát akár az állatokat vagy a földet, az erdőt, a szőlőt) tekintették, ámbár más ideológiája lett az egyre gyakoribb felszabadításuknak.

A forrásokból azt látjuk, hogy az évszázadokon át jól működő avar birodalom (pax avarica) elvesztette korábbi hatalmi súlyát, és a VIII. század utolsó negyedében, de főleg a IX. században Avaria már elszegényedett és elerőtlenedett országgá vált, elsősorban a belharcok miatt, majd pedig a frank-bajor hadjáratok következtében.[283] Régészetileg jól mutatja ezt a változást a viseleti kellékek megfogyatkozása a várszigeti sírokban és a korabeli többi temetőben. Az eddig megjelent rövid beszámolókból az derül ki, hogy a sírokban nyugvók viselete szegényesebb lett, a halottak hozzátartozói már nem készítettek padmalyos sírgödröket, nincsenek állat-mellékletek, ezen a tájon már alig fordul elő halotthamvasztás, noha Észak-Európában, a vikingek körében nagyon is elterjedt maradt a halottak máglyán elégetése.[284] Úgy látszik, hogy ekkoriban, tehát a IX-X. században, hamvasztás már a szlávok körében sem nagyon dívott, egy túlhaladott szokássá vált (eines schon überholten Brauches darstellt), amelyet a keresztény ideológiai is tiltott.[285] Észak-Európában, például Lengyelországban, például a Tańsk-Przedbory XI-XII. századi temetőben feltárt 38 csontvázas sír mellett mindössze két szórthamvas temetkezés fordult elő.[286]

Az észak-bácskai avarság még egy ideig megtartotta temetkezési szokásait. Idővel azonban elszegényedtek, ami kitűnően bizonyítható a sírok leletanyagának egyszerűsödésével vagy teljes hiányával.[287]  Ez az elszegényedés különösen szembetűnő a korábbi  temetkezések mellékleteinek tükrében (Mandelos, Sirmium.[288]) Már nem tudják beszerezni például a halott övére való fémdíszeket, ezért az övgarnitúrák nagyon hiányosak, vagy vegyes kivitelűek (öntött veretek között préselt lemezes díszek vannak), vagy már nincs is veretekkel díszített övük.[289] Fettich Nándor csaknem egy évszázaddal ezelőtt leírta ennek a jelenségnek lehetséges magyarázatát:,,Hogy az óriási mennyiségű díszes bronzöntvényekből mennyi készült Magyarországon és mennyi az avarok belső-ázsiai őshazájából elhozott eredeti anyag, ma még nincs módunkban hozzávetőlegesen sem meghatározni. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a technikai kivitel, a bronzöntés, belső-ázsiai örökség.”[290] A későbbi Dunántúl a frank birodalom fennhatósága alá került, noha katonailag nem volt megszállt terület, a keleti kereskedelmi utak azonban itt bizonytalanná váltak. Észak felé, a lengyeleknél, a cseheknél, a ruszoknál, töretlen intenzitású maradt az arab kereskedelem (van olyan wielkopolskai lelőhely, ahol az ezüst tárgyak mellett 8 kg ezüst dirhem volt elásva), különösen a rabszolgák, a borostyán, a méz, a viasz és a prémek voltak keresettek a IX. század elejétől a X. század derekáig, amikor megjelentek a nyugati (elsősorban a német) pénzérmék.[291] Felerősödtek a Dunántúlon is a nyugatról és délnyugatról beáramló, új fajta árútömeget kínáló kereskedelmi karavánok mozgásai, és velük együtt megjelentek a pénzérmék. Ezért nagyon feltűnő , hogy Zalavár-Várszigeten nyoma sincs sem az arab ezüst dirhemeknek, sem a nyugat-európai pénzeknek! Csak első királyaink (XI. századi) érméi kerültek elő, de csak sírokból!

A dél, délnyugat felől felerősödött népvándorlás, leginkább szláv tömegeket sodort észak felé. A 650/660 és 790 között azonban a római Pannónia területén nem éltek nagy számban szlávok! A VIII. század végétől kezdve, a Karoling-birodalom politikai és vallási befolyásának a hatására megnövekedett a dalmáciai és a horvát népcsoportok mozgása s ezzel együtt a nyelvi hatások erősödése. Mivel a Balkánon kicsi a hamvasztásos temetkezések száma, néhányan az északi, Morva-völgyi (morva őrgrófság területe, Kismorávia) etnikumok délre vándorlására gondolnak.[292] A szlávok megtelepedése a Balkánon és Dalmácia területén már a VI. században megindult, amikor a bizánci birodalom dunai védelmi rendszere 593 és 596 között teljesen összeomlott. Az erőszakos szláv tömegek elárasztották észak Illyricumot és Trákiát, és megkezdődött a Balkán-félsziget elszlávosodása, előbb a déli területeken, majd később az északi részeken is. A szlávok megtelepedése Korinthoszban már a VII. században megtörtént.[293] Korábban az avarok ellenséges viszonyban voltak a szlávokkal, később azonban támogatták a megtelepedésüket a Peloponézoszon is.[294]

Vannak forrásadatok a horvátok és a szerbek térfoglalására is, feltehetőn a bizánci császárok fennhatósága alatt. A szlávok balkáni honfoglalása a VII. század közepére befejeződött.[295] A szlávok egyre növekvő szerepére mind az írott források, mind a régészeti adatok egyértelműen utalnak, bár jelentős különbségek voltak a déli és az északi szlávok között. A népességi arányokat jól mutatja a Theophanész Kronographiájából átvett, Theophülaktosz Szimmokattész féle felsorolás, amely szerint a bizánciak által elfogottak között háromezer avar hadifogoly volt, egyéb barbárból négyezren felül, továbbá kétezerkétszáz, a szlávok közül pedig nyolcezer.[296] A korábbi idők (V-VI. század) halottai között torzított koponyájú egyéneket is találtak Boszniában (Rakovčani), tehát a hun kori lakosság egy része is tovább élt, majd a IX-XIV. századi nagy temetőkben (Bugojno melletti Čipuljič-i Cerkvine) már a hagyományos ékszerek jelentek meg, római tipusú sírkamrákban, amelyek Zalavár-Várszigeten is jellemzőek.[297]

A balkáni erős bolgár állam és a horvát állam népességéből is váltak ki új telepesek (a Dalmáciába jött horvátok közül kivált egy rész, és elfoglalta Illürikont és Pannóniát), akiket a források sclavi, sklavini, sklavinoi néven említenek, akiket avaroknak is hívtak.[298] Anonymus felsorol még bohemi, poloni, rutheni, caranthani népeket is. A szlovének (a későbbi Szlavónia és Dalmácia, valamint a korábbi Pannonia Secunda területéről[299]), valamint a karantánok, különösen fontos szereplők voltak, mert ők szállták meg a későbbi Felföldet vagy Felvidéket (mai Szlovákiát) is, nemcsak Pannonia Inferiort. Helmold szerint a morvák karantánok, a csehektől délre élnek (ab austro Boemos et eos qui dicuntur Marahi sive Karinthi). A szlávok földjéhez (in partem Slavaniae) Ungariat is hozzá szokták venni, noha mind a szokásaik, mind a nyelvük eltérő. Azt is mondja, hogy a karintiaiak a bajorokkal határosak (Charinthi confines sunt Bawaris), az Istent szolgálják, és nincs még egy ilyen istenfélő és becsületes nép, és a papjaikat is buzgón tisztelik.[300] Jelentőségük leginkább abban mutatkozott meg, hogy a közel háromszáz éven át kialakult avar kulturától erősen eltérő szellemi és anyagi műveltséget honosítottak meg a korábbi Pannonia provincia területén. Mivel pedig ők már megismerkedtek a kereszténységgel is, kezdték elterjeszteni az új építési és temetkezési formákat (templomok, kő és téglaépületek), új öltözködési divat szerint átalakították a viseletet, új eszköz és fegyver tipusokat honosítottak meg az akkor használatos európiai gyakorlat és a kereskedelmi kínálat szerint.[301] Komoly szerepük volt a legyőzött gepidáknak is, mind a fémművességben, mind az építészetben, mind a könyvfestészetben.[302]

A római birodalom egyik jelentős településének, Poetovionak (Pettau, Ptuj) a területén tártak fel egy közel négyszáz síros temetőt, amelynek elemzése rendkívül fontos a zalavár-várszigeti ásatások ereményeinek helyes értelmezése szempontjából.[303] A szlávok előtti (vorslawische Zeit) temetkezések mellékletei germán jellegűek, aminek nyilván a római hadseregben szolgáló germán katonák adják a magyarázatát. Feltehetően alemann törzscsoportok tagjai éltek Poetovioban. A szláv korszak temetkezési rendje eléggé szabálytalan volt, intenzívebb időszak a köttlachi és a bjelobrdói fázisban volt tapasztalható. A két, régebbi avar temetkezési csoporttól eltérően, ezek elkülönültek, ezekben a sírokban avar-szláv tipusú kerámia volt, amelyek a karantán-köttlachi kultúrkör régebbi fázisának horizontjába tartozó sírokkal keveredtek. Nem kétséges, hogy mindezek a kultúrák, genetikailag szoros kapcsolatban voltak egymással, amelyek a morva, a közép-dunai és a pannnon térség postavar időszakát hozták létre (Es besteht kein Zweifel, daß mit ihr genetisch alle Kulturen eng verbunden sind, die sich im märischen, mittleren Donau- und pannonischen Raum in der postawarischen Zeitspanne formten). A ptuji temetőben a sírokat, a nagymorva fázis temetkezéseivel összhangban, a IX. század elejétől talán a X. század elejéig lehet keltezni. Az azonban kérdéses, hogy a képviselői a már kialakult köttlachi fázisban megjelentek-e? De minden esetben korábban jöttek, mielőtt a bjelobrodi kultúra elemeit átvették volna. A bjelobródi sírok megjelenése előtt, régészeti és főleg időrendi kritériumok alapján, csak két, kifejezetten ősmagyar (zwei ausgeprägten altungarischen Gräbern ausgeschlossen werden) sír kizárásával lehet kulturális horizontot kimutatni. A magyarnak tartott két temetkezés (13. női és 262. férfi sír) mellékletei (ezüst lemezből készített szívalakú kéttagú csüngők, hosszú kések, tegez függesztő és nyílcsúcsok) a IX. század közepétől a X. századig keltezhetők. A férfi holttest alatt és felett, deszkalapok voltak.[304]

A ptuji temető, különböző szláv törzsek kisebb csoportjai által népesült be, ahogyan a Délkeleti Alpok, Pannónia tágas tájai, Dalmácia provincia és a Duna-vidéktől az Aldunáig eső rész is. A szlávok legkorábbi ptuji betelepedéséről nincs írásos adatunk, a történetírás azonban ezt a ptuji püspökség működésének kezdetével (570 körül) köti össze. Noha írott adatunk nincs róla, egyes szláv családok már Poetovio több helyén megtelepedhettek. A legkorábbi szláv mellékletek a karantán-köttlachi kultúrkör régibb fázisában jelentek meg, valószínűleg a Keleti Alpok vidékének szláv csoportjainál. Ennél a letelepedési hullámnál nem zárható ki, hogy összefüggésben volt az avarok nyomásával (da sie auch mit jenem Stoß kommen könnten, der die Verschiebung der Awaren ausgelöst hat). Az biztos, hogy Ptuj kiemelt stratégiai helyzete az avarok számára is fontos átvonulási pont volt, Pannonia és a Száva-vidék között, az Italia felé vezetett hadjáratok során.[305] Ez a vidék szoros kapcsolatban volt a mai Moslavina térségével, amelyet az avarok különösen megerősítettek, és már a VI. században elfoglaltak, és megtartottak a IX. századig, sőt kiterjesztették a hatalmukat a Ljubljanai medencére is, ahol avar helynevek is (Obrje, Obar) fennmaradtak.

Volt egy kisebb sírcsoport a temetőben, avar-szláv jellemzőkkel, ezek láthatóan meghatározó társadalmi, hivatali, esetleg védelmi funkciót ellátó személyek temetkezései lehettek. A sírokban talált mellékletek nem voltak kifejezetten katonai jellegűek (die Inventare keine standardmäßigen militärischen Insignien aufweisen), de a lószerszámokkal, lovas felszerelésekkel eltemetett egyének között volt egy női sír is, aki a polgári kiséret közé tartozhatott, és nem avar volt, hanem szláv.[306]

A Köttlach/Kettlach kultúra és az un. bjelobrodi kultúra nemcsak egyidejű (VIII-XI. század), de meghatározói a későnépvándorlás-kori és a korai keresztény időszaknak a Kárpát-medence nyugati övezetében is. Az alsó-ausztriai köttlachi templom körüli temetőben és a stájerországi krungli temetőben nyugvók már nem voltak pogányok, amint a karantánok és a bajorok sem, de őrizték még a közel háromszáz éves avar uralom hatásait. A zománcozott korongok, a fülbevalók (szőlőfürt díszes függők, bikonikus gömbökkel (bogyókkal) díszített függők, félholdalakú függők csillag alakú toldalékkal,[307] sajátságos szín-szimbolikával és kereszténnyé tett jelképekkel készültek, gondoljunk csak a Badacsonytomaj-ábrahámhegyi Krisztusos zománcos bronz korongra vagy a köttlachi és krungli sírleletekre. A nyugatról keletre irányuló ékszerek és kegyszerek azonban magukon viselték a keleti, avar hagyományokat és formákat is. A zománcozott bronz amuletteken, a jobb mellső lábát felemelő avar griffek szerepelnek, amelyek lassan átalakulnak Agnus Dei-vé. Az avarok geometrikus és állatábrázoló művészetével szemben, a VIII. század után lassan általános lett az ábrázolások elnövényiesedése. Az állatalakok végtagjait is elnövényesítették. Később a magyar palmetta is a motivumok közé került. Olykor még a tüskés sarkantyúk szíjbefogó végein is megjelennek. Ezeket a jelképeket tudatosan vették át. A köttlachi tipusu félholdalakú fülbevalók három levelű növénymintája is a magyar palmettából jött létre.

A IX. században kialakult politikai helyzet (politische Situation) a világi szervezeteket is átalakította. Néhány helyi fejedelem (einige heimische Fürste) a frank hatalomtól (seitens der fränkischen Macht) megkapott bizonyos földterületeket és különböző tisztségeket, és így létrejöttek kis fejedelemségek (kleine Fürstentume). ĺgy keletkezett a jelentős Alsó-Pannóniai fejedelemség, Pribinával az élén (in dieser Zeit die Entstehung des Fürstentums in Unterpannonien bedeutsam, mit Fürst Pribina an der Spitze). Ez az alsópannóniai fejedelemség magában foglalta a Dráva-Száva közét, Ptuj környékének egy részet, amelyet, Pribina, mint hűbérbirtokot megkapott (als Lehen erhielt), de magában foglalhatta akár Zalavár-Várszigetet is!

Tekintettel a ptuji Kastély-temető nagymorva fázisba tartozó leleteinek időrendjére, bizonyos, hogy Pribina és a fia, Kocel, minden bizonnyal a kiséretükkel együtt, többször lakott itt (es ist zweifellos, daß Pribina und sein Sohn Kocelj, vermutlich mit deren Begleitschaft hier mehrmals wohnten). Pribina 840 és 853 között Ptujban egy magántemplomot (eine Eigentumskirche) építtetett, de szakrális objektum építésébe fogott Kocel is, amelyet 874-ben, a halála után szentelt fel Teotmar salzburgi érsek. Az írott források szerint, Kocel eltűnése után (874-ben), a felesége Ptuj keleti részén, egy udvarházban telepedett le. A temető leletei azt mutatják, hogy nem egyedül jött, hanem a kiséretén kívül két gyermekét is magával hozta, akiknek talán a sírjait is azonosítani lehet. A 341. sír mellett gyermeksarkantyúkat találtak. A 355. gazdagabb sírban egy nagyon magas rangú, viszonylag fiatal nőt (eine sehr hohe Persönlichkeit) temettek el, a morva előkelők jellegzetes ünnepi öltözetében. A csontváz, a mellkas feletti részen, sérült volt, ezért nem tudható, hogy a nyakában és a mellkason voltak-e még ékszerek. Mindenesetre a jobb kezén volt egy nagy méretű karikagyűrűje, amelyet kesztyűben viselt, mivel férfi gyűrű volt. A bal kezén egy vékonyabb ezüst gyűrűt hordott. Az írott források és az időrend, valamint a mellékletek alapján, ez a sír biztosan Kocel feleségének a temetkezése volt (es ist zweifellos, daß in diesem Grab Kocelj Frau begraben ist).[308]

A fentiek tudatában kell áttekintenünk a zalavár-várszigeti sírokat és a környező temetők jellegzetességeit.[309] A fürtalakú függők, a fürtös, holdsarló alakú fülbevalók, a háromgömbös függők, a Köttlach-tipusú germán-szláv (bajor-karantán) ékszerek elterjedtek a Balkántól az északi morvák területéig.[310] Különösen érdekes ezeknek az ékszereknek az elterjedési útvonala, hiszen az antik kereskedelmi utakon jutottak el például Bosznia-Hercegovinába (Baltine bare) Karantániából,[311] de sok tipust helyben is elkészítettek. Nyilván csak ott használták tömegesen ezeket az ékszereket, eszközöket és fegyvereket, ahol értették a jelképeket, ahol a divat (például a kéttagú csüngős nyakszalag vagy a tüskés sarkantyú) általánosan elterjedt, ahol a regensburgi, a salzburgi, a pettaui, az aquileai műhelyek által előállított keresztény jelképek, ékszerek, viseletek elfogadottak voltak, és ahol hozzájutottak a frank gyárak fegyvereihez, elsősorban a kétélű kardokhoz és a tüskés sarkantyúkhoz.[312] A sarlók és a fa vödrök sírba helyezése sem etnikum jelző.[313] Mivel a köttlachi tipusú tárgyak száma Magyarország területén eléggé kicsi (Detta, Kiskőszeg, Majs), a nyugati bajor-frank kereszténység térítői sem érhettek el jelentős eredményeket Pannonia Inferiorban, és inkább dél-délnyugat felől érkeztek szláv népcsoportok, a Dráva mentén, semmint nyugat felől, a Duna vonalában. A régi útvonal (strada alta) a magyarok betörése (899-952) idején többször volt használatban, strada Hungarorum néven említik a források, amelyet a szlávok, a magyarok pusztításai miatt, Vastata Hungarorumnak neveztek el.[314]

A régészeti adatok szerint a IX. században (862) a magyarok még nem jelentek meg tömegesen Pannónia területén, ezért az avar-szláv temetőkben (Vörs-Papkert, Ptuj, Zalavár-Vársziget) csak kis számban találhatók ilyen jellegű temetkezések. A bjelobrdói kultúrkörbe tartozó mellékletek nagy száma azt mutatja, hogy a X-XI. század fordulóján az új jövevények Pannóniából nagyon erősen nyomultak nyugat felé (die neuen Ankömmlingen aus Pannonien sehr stark anstieg), s ezek a jövevények első sorban szlávok voltak.

Nagyon jellemző, a 2019-ben a Várszigeten feltárt kétélű kardos temetkezés értelmezése, amelyet Szőke Béla Miklós (előzetesen) így foglalt össze. Az ezüst niellóval díszített markolatgombos és rövid keresztvasú kard egy 25 év körüli férfi sírjában került elő, aki sarkantyút viselt, tarsolyt hordott és a bordái alatt, kissé bolygatott helyzetben, V. Konstantinosz bizánci császár (741-775) szirakuzai, verdefényes arany solidusa volt. Ez azt jelenti, hogy a temetkezés csak 775 utáni lehet, de azt nem jelenti, hogy feltétlen IX. századinak kell lennie. De nagyon valószínű, hogy a keltezés helyes, bár ezek a Petersen-féle K-tipusú kardok megvoltak a X., sőt a XI. században is.[315] A kétélű kard jelzett tipusa ezt megerősíti.[316] Csak az kérdéses, hogy a megszemélyesítési kisérlet megalapozott-e? Lehet-e ez az ifjú, Kocel leszármazottja? A Mária tiszteletére szentelt templom (feltételezett helyének) közelében volt a sír, de ez a templom teljesen megsemmisült! A várszigeti nagy sírszámú temető feldolgozása és közzé tétele folyamatban van, ezért csak annyit állapíthatunk meg, hogy a Petersen-féle K-tipusu kétélű kard, Karoling-műhely terméke, és minden bizonnyal a IX. század végére vagy a X. század első felére keltezendő.[317] Készítési (szerelvényezési) helye kijevi műhely is lehetett, ahol több IX. század végi és X. századi tárgyunk is készült. A viking temetkezésekben (Birka 644., 834. sír, Klinta 59:3.) feltárt hamvasztásos sírokban a kétélű kardok mellett vas abroncsos fa vödrök, lándzsák, balták és X. századi arab érmék is voltak.[318]

A feltárt temetkezések pontos közzététele nélkül, valamint a ma már alapvető genetikai vizsgálatok nélkül, nem lehet meghatározni, hogy kik voltak a zalavári Vársziget egykori lakói a VIII-IX. században, majd a X-XI. században. Feltehető, hogy az avarok és a szlávok keveredett közösségei élték tovább, a IX. század zavaros világában, egyre szerényebb és szegényebb mindennapjaikat, és a vándorkereskedők kínálta, többnyire egyszerű ékszereket és használati tárgyakat szerezték meg maguknak, és adták vele a halottaikkal. Mert sem az S-végű fülkarikák, sem a kettős kónikus bogyókkal díszített függők (bikonische Beere), sem a szőlőfürtdíszes függők (traubenförmige Ohrgehänge), sem a félholdalakú függők (halbmondförmige Ohrgehänge), sem a kéttagú csüngők (zweiteilige Anhängern) sem a sarkantyúk, sem a cserépedények, etc., nem etnikum jelzők, noha kiváló időrendi fogódzók. Így tehát, történelemhamisítás nélkül, nem lehet Zalavár-Várszigetet Mosaburggal azonosítani! Az ott feltárt építészeti maradványok és a temetkezések fontosak mind a hanyatló Avaria, mind a Kárpát-medencét birtokba vevő magyarság, és az egyre erősebb magyar állam, Hungária történetének alaposabb megismerésében.

A feltárt emlékek és sírok egy része a magyarsághoz köthető. Theophanész egyik adatát,[319] többen[320] úgy magyarázzák, hogy a szláv népek hét nemzetsége (törzse, hepta genea) 680/681-ben, Moesia provincia területén, Samo birodalma után, a második szláv törzsszövetségi alakulat volt. Harmatta János szerint ez a hét nemzetség nem a szlávokra vonatkozik, hanem a hetumoger (hétmagyar) törzsszövetséget kell alatta érteni, vagyis az onogundur/onogur-bolgárok vezére, Aszparuh, magyarokat telepített az avarok ellen Bulgária védelmére, mégpedig a VII. század végén.[321] Theophanesz Chronográphiájában egyébként a hunokat avaroknak nevezi, viseletük olyan mint a többi huné. Az avarokat viszont, abban az időben (564) turkoknak is mondja. Ha ehhez hozzávesszük György barát 837. évi adatát, amely szerint a bolgárok a ugri, hunni, turki nevet viselő magyarokat, akik akkoriban az Aldunánál tanyáztak, hívták segítségül a fellázadt makedónok ellen,[322] azt kell feltételeznünk, hogy őseink már a IX. század első felétől meghatározó szerepet játszottak a Kárpát-medencében, és minden bizonnyal Zalavár-Várszigeten is.[323]

 

Rövidítések

AQDGM            Ausgewählte Quellen zur Deutschen Geschichte des Mittelalters

CBC                   Conversio Bagoariorum et Carantanorum

DHA                  Diplomata Hungariae antiquissima I.

MEH                  A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai.

MGH SS            Monumenta Germaniae Historica. Scriptores I-XXXIV.

MHK                  A magyar honfoglalás kútfői

MKI                   Magyarságkutató Intézet

MNM                 Magyar Nemzeti Múzeum

MMFH               Magnae Moraviae Fontes Historici I-V.

SRH                   Sriptores rerum Hungaricarum I-II.

UB                     Urkundenbuch des Burgenlandes I-V.

WBG                 Wissenschaftliche Buchgesellschaft

---

[1] Melich János, Zalavár és Mosaburg II. Századok 40 (1906) 270-271. – Juhász Péter, Egy legenda nyomában: Priwina és Kocel. Hol kereshetjük Mosaburgot? In: Tavaszi Szél 2017. III. kötet. Szerkesztette Dr. Keresztes Gábor. Budapest, 2017, 444-454.

[2] Györffy György megfogalmazása 1968-ban. Vö. Bakay Kornél, Őstörténetünk régészeti forrásai II. Miskolc, 1998, 258.

[3] Bakay Kornél, Őstörtenetünk régészeti forrásai II. Miskolc, 1998, 259.

[4] Szlovákia arany emlékérmet is veretett Pribinának, Nyitra hercegének a tiszteletére: Slovakia iussues gold coin in honor of Prince Pribina of Nitrava. Newsletter 2012.1.12.

[5] Szőke Béla Miklós, Pannónia a Karoling-korban. Akadémiai doktori értekezés tézisei. Budapest, 2011.

[6] Bartha Antal, Zur Frage der ungarisch-slawischen Beziehungen im 9. und 10. Jahrhundert. Acta Archaeologica ASH 17 (1965) 8.

[7] Püspöki Nagy Péter, Nagymorávia fekvéséről. New York, Püski-Corvin, 1982, 4 skk., 20-21.

[8] Püspöki Nagy Péter, A tények erejével. Püski, New York, 1985.

[9] Boba Imre, Morávia története új megvilágításban. Kisérlet a középkori források újraértelmezésére. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest, 1996.

[10] Szőke Béla Miklós, A Karoling-kor Pannóniában. Mosaburg-Zalavár. Vol. 1. Redigunt Ágnes Ritoók et Béla Miklós Szőke. Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet, Magyar Nemzeti Múzeum, Martin Opitz Kiadó. Budapest, 2019.

[11] Hans-Ditrich Kahl álláspontja ,,nem több szellemes, de igazolhatatlan feltevésnél.” (306. oldal). Salamon Ferenc, Stessel József, Juhász Péter, Bakay Kornél tanulmányait meg sem említi.

[12] Ennek okaként a sírok feldolgozatlanságát jelölte meg Szőke Béla Miklós, id. mű (2019) 424., 2835. jegyzet

[13] Nagy Károly Pannóniája Karinthiára és a mai Ausztria területére terjedt ki, de nem foglalta magában délnyugat Magyarországot. Vö. Márki Sándor, A középkor kezdete Magyarországon I. Századok 24 (1890) 319.

[14] Tóth Endre, Mosaburg und Moosburg. Acta Archaeologica ASH 51 (1999/2000) 439-456.

[15] Régebben úgy vélték, hogy a 856-ban először említett marchia orientalis, fénykorában, a mai egész Dunántúlt magában foglalta. Vö. Gombos F. Albin, Történetünk első századaiból. Századok 44 (1911) 499. – Sós Ágnes, Die slawische Bevölkerung Westungarns im 9. Jahrhundert. Münchner Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte 22 (1973) 83. – Alexander Avenarius, Die Awaren in Europa. Hakkert, Amsterdam, 1974, 184:A frank birodalomba kebelezték be az avar terület leglényegesebb részét, amely az egész egykori római Pannónia provinciát magában foglalta. Az egész területből lett Ostmark, amelyet egy őrgróf kormányzott. Ugyanakkor egy szinóduson, amelyet Pippin Pannónia közelében, egy ismeretlen folyó partján tartott, lerakták az újonnan meghódított terület kereszténnyé tételének alapjait.

[16] ,,Sajnos, e helységek azonosítása – egy kivételével – lehetetlen….Sajnos, a forrásokban található helységnevek azonosítása igen nehéz.” Vö. H. Tóth Imre, Konstantin-Cirill és Metód élete és működése. Gyorsuló Idő. Magvető, Budapest, 1981, 114-115. – ,,Nehezen és bizonytalanul azonosítható nevek”- írta Györffy György is.  Vö. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. (MKH). Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 292., 460. jegyzet – A helynevek azonosítása fel sem vethető. Juhász Péter id. mű (2017) 445. Ezt elismeri Szőke Béla Miklós is (id. mű 2019, 182-186.)

[17] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 224-225.

[18] SRH I. 125: 1019 dedicatur ecclesia Sancti Adriani M/onasterium ord. S. Benedicti in oppid. Zalavár/. és SRH II. 493: de Zaladino.

[19] Adrian néven, több mint 15 szent szerepel, de általában a nikomediai vértanú jelenik meg (mártírhalála 303-ban). Vö. Mező András, A templomcím a magyar helységnevekben (11-15. század). Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. Budapest, 1996. Adorján (Adrian) titulusú templom van Kismaróton, Söjtörön, Lispeszentadorjánon és Mártélyon. György barát krónikájának folytatásában olvashatjuk, hogy a makedonok, amikor meglátták a magyarok végtelen tömegét, könnyezve kiáltottak fel, így szólva: Szent Adrian istene segíts nekünk!” MHK Reprint 102. és MEH 103. A Karoling-korban azonban Adrianus tiszteletére sem bajor, sem stájer, sem karantán területen nem szenteltek templomot!

[20] Talán sógora, II. Henrik és felesége Gizella hatására, akik Hadrianus pápa tisztelői voltak. Vö. Juhász Péter id. mű (2017).

[21] 1019: ecclesia Beati Adriani martyris preciosi de Insula Zaladiensi. Györffy György, Diplomata Hungariae Antiquissima I. (DHA) Budapest, 1992, 101-102. No 14, 17.

[22] Bíborbanszületett Konstantin, A birodalom kormányzása c. művében, a 31. fejezetben szerepel egy Pribüna (Πςιβονία) nevű bán, aki Miroszláv horvát fejedelmet eltette láb alól. A 30. fejezetben pedig szerepel egy Kocel nevű frank vezér, akit megöltek a horvátok. A görög szöveget kiadta és magyarra fordította Moravcsik Gyula. Közoktatásügyi Kiadó, Budapest, 1950, 145., 151. Vö. Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 150., 1092. jegyzetben a friauli herceg nevével hoza kapcsolatba a Kocel nevet.

[23] Vándor László, Zalavár a királyi vármegye központja. Központok a Zala mentén. Katalógus. Zalaegerszeg, 2002, 103.

[24]  Hans-Dietrich Kahl, Die Kärtner Pfalzgrafschaft und ihre Verbindung zur alten Moosburg. Carinthia 192 (2002) 185-235.

[25] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 297-299.

[26] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 347-351.

[27] H. Tóth Imre szerint Mosaburgnak a mai Zalavárral való azonosítását először a "szlavisztika atyja," a cseh Josef  Dobrowsky mondta ki elsőnek. H. Tóth Imre id. mű (1981) 115.

[28] Récsey Viktor, Zalavári emlékek. Archaeológiai Értesítő 12 (1892) 58.

[29] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 348-349.

[30] Sós Ágnes, Die Ausgrabungen Géza Fehérs in Zalavár. Archaeologica Hungarica 41 (1963). Akadémiai Kiadó, Budapest.

[31] Régészeti kutatások Magyarországon 2011., 388. tétel

[32] Ritoók Ágnes, Zalavár-Vársziget Árpád-kori ,,tornya”. Zalai Múzeum 17 (2008) 228.

[33] Bóna István, Az Árpádok korai várairól. 11-12. századi ispáni várak és határvárak. Debrecen, 1995, 15. Jellemző, hogy a szerző nem vonja kétségbe a mosaburg/zalavári föld-fa vár létezését, hiszen az a ,,közmegegyezés” ellen szólna. Vö. id. mű (1995) 15., 29., 41.

[34] Vándor László, A királyi hadiút mentén. In: Évezredek üzenete a láp világából. Kaposvár-Zalaegerszeg, 1996, 146. Vö. Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 222.

[35] Szőke Béla Miklós, Karoling-kor. In: Évezredek üzenete a láp világából. Kaposvár-Zalaegerszeg, 1996, 125.

[36] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 332: a paliszádfalnak nem hadászati funkciója lehetett.

[37] A korai kereszténység idején (a VIII-IX. században) gyakoribb volt a fatemplom Bajoroszág területén is, de a fatemplomokat a X-XII. században átépítették szilárd falazatú épületekké (Kleinlangheim). A templom körüli temető sírjaiban megjelentek a keresztény felképek. Christian Peschek, Zum Beginn des Christentums in Nordbayern. Bayerische Vorgeschichts Blätter 51 (1986) 343-355.

[38] Szőke Béla Miklós, Karoling-kor. In: Évezredek üzenete a láp világából. Kaposvár-Zalaegerszeg, 1996, 125.

[39] Régészeti kutatások Magyarországon 1998, 174-175., 195. tétel. Az edény melléklet elhelyezése a sírokban későavar szokás a Kárpát-medencében, amelyet a szlávok is átvettek. A szokás keleti eredetű, és a XI. század után teljesen felhagynak ezzel a temetési szokással. Vö. Kiss Attila, Über mit Keramik verbundenen Bestattungs-arten im Kárpathenbecken des 10-11. Jahrhunderts. Móra Ferenc Múzeum Közleményei, Szeged, 2 (1969) 175-182.

[40] Régészeti kutatások Magyarországon 1999. 266-267., 341. tétel

[41] Szőke Béla Miklós, Mosaburg/Zalavár. In: Központok a Zala mentén. Katalógus. Zalaegerszeg, 2002, 93-94.

[42] Régészeti kutatások Magyarországon 2000, 236-237., 425. tétel

[43] Szőke Béla Miklós, Karoling-kor. In: Évezredek üzenete a láp világából. (Régészeti kutatások a Kis-Balaton területén 1979-1992). Kaposvár, Zalaegerszeg, 1996, 125. – Uő A Karoling-kor a Kárpát-medencében. In: A Kárpát-medence a Karoling-korban és a honfoglalás korában. Szerk. Gergely Katalin és Ritoók Ágnes. MNM állandó kiállítása; Budapest, 2014. illetve Uő. Das Karpatenbecken in der Karolingerzeit. A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása. Üvegolvasztó kemencéről (Glasschmelzofen) nem esik szó!

[44] Az eddig közzé tett temető-térképek alapján elemzések nem végezhetők el! Vö. Ritoók Ágnes, The Benedictine monastery of Zala/Zalavár (County Zala). Mensch, Siedlung und Landschaft im Wechsel der Jahrtausende am Balaton. Castellum Pannonicum Pelsonense 4. Hrsg. Orsolya Heinrich-Tamáska und Peter Straub. Budapest, Leipzig, Keszthely, Rahden. 2014, 290., 7. kép; 296., 13. kép; 298., 14. kép. – Szőke Béla Miklós, A Karoling-kor a Kárpát-medencében. A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása. Szerk. Gulyás Katalin és Ritoók Ágnes. MNM, Budapest, 2014, 48-105.

[45] Ritoók Ágnes id. mű (2014) 303.

[46] 2019-ben egy kétélű kardos sírban V. Konstantinosz bizánci császár szirakúzai, verdefényes arany solidusa volt a bordák között. Ennek a sírnak az anyaga is közöletlen.

[47] Vándor László, Honfoglalás- és Árpád-kor. In: Évezredek üzenete a láp világából. Kaposvár-Zalaegerszeg, 1996, 144.

[48] Sós id. mű (1973) 182-186.

[49] Ritoók Ágnes, The Benedictine Monastery of Zala/Zalavár (County Zala). Mensch, Siedlung und Landschaft im Wechsel der Jahrtausende am Balaton. Castellum Pannonicum Pelsonense 4. Hrsg. Orsolya Heinrich-Tamáska und Péter Straub. Budapest, Leipzig, Keszthely, Rahden. 2014, 298.

[50] Ritoók Ágnes id. mű (2008) 221-228.

[51] Vándor László id. mű (1996) 104.

[52] Szőke Béla Miklós id. mű (1996) 134. – Szőke Béla Miklós id. mű (2014) 65-66.

[53] B. Mikes Katalin, Le cimetière dit ,,de la commune” de Zalavár. Acta Archaeologica ASH 4 (1954) 275-280.

[54] Sós Ágnes id. mű (1973) 184.

[55] Vándor László id. mű (1996) 145.

[56] Több szerző is hangsúlyozza, hogy a Conversio-ban Szent Adrian mártír mosaburgi relikviájának említése lapszéli bejegyzés, tehát feltétlen későbbi beszúrás!

[57] A magyar honfoglalás kútfői. Szerkesztette Pauler Gyula és Szilágyi Sándor. Budapest, 1900. Reprint Nap Kiadó, 1996, 301-313. – Herwig Wolfram, Conversio Bagoariorum et Carantanorum. Das Weissbuch der Salzburger Kirche über die erfolgreiche Mission in Karantanien und Pannonien. Böhlau Quellenbücher, Hrsg. Berthold Sutter und Helmut J. Mezler Andelberg. Hermann Böhlaus Nachf. Wien-Köln-Graz, 1979. – MMFH IV. 292-321. – F. Lošek, Die Conversio Bagoariorum et Carantanorum und der Brief des Erzbischofs Theotmar von Salzburg. MGH Studien und Texte, XV. Hannover, 1997, 90-117.

[58] Prof. Bitnitz, A Vass és Szala Vármegyei Tótokról. Tudományos Gyüjtemény 1819/III. 66-69. – Horváth János, Az Egyházi Kormány (Hierarchia) története a Magyaroké lett tartományokban a IX-X. században. Tudományos Gyüjtemény 1819/III. 8-24. – 819/IV. 30-35.

[59] A karantánok, más néven vendek, magyarul bömhéceknek is hívták őket. Prof. Bitnitz, A Vass és Szala  Vármegyei Tótokról. Tudományos Gyüjtemény 1819/III. 60.

[60] Horvát István, Veszprém vára nevéről. Tudományos Gyüjtemény 1821/III. 43-45. Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 295., 2267. jegyzetben tévesen mondja, hogy Horvát István is elfogadta a Zalavár = Mosaburg azonosítást.

[61] Érdemes megemlíteni, hogy Horvát István 1821-ben kimutatta a Veszprémre vonatkozó feltevések tarthatatlanságát, amit Bogyay Tamás 1960-ban igyekezett bizonygatni: Die Kirchenorte der Conversio Bagoariorum et Carantanorum. Südost Forschungen 19 (1960) 67-69. Tóth Endre viszont csak 1991-ben  cáfolta ezt a feltevést.

[62] A Conversió közzététele után többen lelkesen csatlakoztak a Mosaburg = Zalavár feltevéshez. Horváth János, Az Egyházi Kórmány (Hierarchia) történetei a Magyaroké lett tartományokban a IX-X. században. Tudományos Gyüjtemény 1819/III. 3-45. – Prof. Bitnitz, A Vass és Szala Vármegyei Tótokról. Tudományos Gyüjtemény 1819/III. 60-69. Azt hihetnénk, hogy a 200 évvel ezelőtti nézetek már feledésbe merültek, de egyáltalá nem így van. 45 évvel ezelőtt (1975-ben) vezető magyar történész (Györffy György) angolul tette közzé, hogy a IX. századi Pannóniában általunk ismert közel száz helységnév és személynév egyikéről sem lehet kimutatni magyar voltát: There it has to be said to start with that not one of the close to a hundred toponyms and personal names of ninth-century Pannonia  known to us can be shown to be Hungarian…Vö. Györffy György, The Original Landtaking of the Hungarians. MNM Budapest, 1975, 10. Ez a kijelentés ma is érvényes!

[63] MGH Scriptorvum XI. 12., f jegyzetben sana áll sala helyett, de elfogadva Kopitar szláv író ,,javítását” W. Wattenbach Sala-t ír, méghozzá nagybetűvel! Azt állítja, hogy Mosaburg korábbi neve Salaburg volt (prius nomen fuisse Salaburg). A salzburgi Névtelen szerint először Privina városának hívták (primo eam civitatem Privinae vocat), majd noviter Mosaburg. Mivel németül a Moos (palus) mocsarat (is) jelent, Mosaburg urbs Paludarum, azaz mocsárvár, szlávul Blatensk. Ebből csináltak a magyarok Balatont. Ausztria és Bajoroszág határán 1156-ban említenek egy Roten Sala-t, amely Vörös mocsarat jelent. Ma a das Salet mocsaras ligetes berket jelent. Vö. MHK Reprint 1996, 290. Erre, Fekete Zsigmond nyomán, Rudnay Egyed is felhívta a figyelmet. Atilla trilógia I. Igazságok, ferdítések. Bruxelles, szerzői kiadás, 1964, 14-16.

[64] A templomtól délre, a sírok alatt, egy homokkő lapokkal körberakott kút, benne viszonylag sok vas tárgy és egy polirozott felületű palack darabjai kerültek elö. Régészeti kutatások Magyarországon  2001, 246., 309. tétel. – Vö. Szőke Béla Miklós id. mű (2014) 105, 240.

[65] Szőke Béla Miklós, A Kárpát-medence a Karoling-korban. A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása. Szerk. Gergely Katalin és Ritoók Ágnes. MNM Budapest, 2014, 89., 93-94. Uő id. mű (2019) 265. azt írja, Ivan Jordanovra hívatkozva, a 886-889 közé keltezett bulla kapcsán, Metód tanítványai arról informálják a bolgár uralkodót, hogy harcostársaik vannak Zalavár monostorába zárva. Ezért az uralkodó kéri Georgioszt, írjon levelet a zalavári monostor apátjának. De itt Mosaburg nem szerepel, csak Залавар!

[66] Regensburgban elhelyezték Szent Emmeram relikviáit, 764-ben Taszilo Passauba vitette Szent Bálint ereklyéit, 765-ben Arbeo püspök Freisingben helyezte el Szent Korbinian földi maradvámyait, végül 774-ben Virgil püspök gondoskodott Szent Rupert és társai ereklyéinek tiszteletéről a salzburgi dómban. Vö. Nótári Tamás. A salzburgi historiográfia kezdetei. Szegedi Középkortörtréneti Könyvtár 23. Sorozatszerkesztő Makk Ferenc. Szeged, 2007, 24.

[67] Salamon Ferenc, Mosaburg és megyéje. (Kútfő tanulmány). Századok 16 (1882) 108-109.

[68] Tóth Endre id. mű (2000) 442-443.

[69] Moosburger Museumshefte 2 (1993) 27-31.

[70] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 295-306.

[71] Franz X. Kohla, Eine Versuchsgrabung in Moosburg. Carinthia I. 150 (1960) 49-53 A feltárt objektumokról megállapítja a szerző: Die Art und Weise der Befestigung entspricht ganz karolingische Zeit (Curticula). – Uő Zur Geschichte der Moosburg. Zweite Versuchsgrabung im Burgstall der alten Moosburg. Carinthia 152 (1962) 233-248. – Uő Die Wehrgestalt der alten Moosburg in Kärnten. Carinthia 152 (1962) 79-91.

[72] Bakay Kornél id. mű (1998) 266-267.

[73] Stefan Eichert, Die frühmittelalterlichen Grabfunde Kärntens. Forschung und Kunst 37 (2010) 90-99.

[74] Stessel József id. mű (1906) 269.

[75] Ekkehard, MGH VI. Ed. H. Pertz, Hannoverae, 1844, 173.

[76] Gombos F. Albin id.mű (1911) 502., 507.

[77] Quellen zur karolingischen Reichsgeschichte 1. Theil. Hrsg. Reinhold Rau. Ausgewählte Quellen zur Deutschen Geschichte des Mittelalters (AQDGM) V. WBG Darmstadt, 1955, 17.

[78] AQDGM V. 128.

[79] MMFH III. 34.

[80] MMFH III. 49.

[81] MMFH III. 64.

[82] König Arnulf hat in Moosburg drei Urkunden ausgestellt, und zwar am 13. März 888, am 19. März 888 und am 20 Jänner 889. Vö. Ausstellungskatalog ,,1100 Jahre Moosburg.” Moosburg 1998, 11-12.

[83] Tóth Endre id. mű (2000) 449.

[84] Szádeczky-Kardoss Samu id. mű (1998) 281: Omuntesdorf, nem azonosítható! – Deér József, Karl der Große und der Untergang des Awarenreiches. Düsseldorf, 1965, 743.

[85] Fuldai évkönyvek. Annales Fuldenses. Fordította Darvas Mátyás. Budapest, MKI Kiadvámyai 5. 2019, 344-345. – Reinhold Rau id. mű 150-151. A 94. jegyzet szerint ismeretlen hely a Bécsi Erdőnél. Egyesek Pannonhalmával próbálták azonosítani. Fritz Zimmermann viszont Omuntesberget a Nagykanizsa melletti Omunkfalvával (ma Petri) próbálta azonosítani. Fritz Zimmermenn, Die vormagyarische Besiedlung des burgenländischen Raumes. Eisenstadt, 1954, 45-46.

[86] Fuldai Évkönyvek id. mű (2019) 328-329., 344-345.

[87] Szőke Béla Miklós, Mosaburg – ein neues Zentrum der Klein-Balaton-Region und seine Beziehungen zu Keszthely-Fenékpuszta. In: Keszthely-Fenékpuszta, im Spiegel der Jahrtausende, az évezredek türkrében. Leipzig-Zalaegerszeg, 2009, 93-100. – Gryneus András, Famaradványok a 9. és 10. századból. In: A Kárpát-medence a Karoling-korban és a honfoglalás korában. A MNM állandó kiállítása. Szerk. Gergely Kataklin és Ritoók Ágnes. MNM Budapest, 2014, 129-134.

[88] Például Abaújvár, amelyet a Hernád vizes, mocsaras területe vesz körül, a faszerkezetes (Kastenbau konstruktion) sáncfalas vár területe 3,9 ha. A gerenda maradványok jó állapotban voltak. Vö.Gádor Judit-Nováki Gyula, Ausgrabung in der Erdburg von Abaújvár. Acta Archaeologica ASH 28 (1976) 425-431. – Uő Ausgrabung in der Erdburg von Abaújvár. Eine Kirche in der Gespanschaftsburg. Acta Archaeologica ASH 32 (1980) 444-454. Ez a sáncszerkezet általános volt Magyarországban (Borsod, Hont, Moson, Sopron, etc.), de Európában is. Sopronban a sánc legalább 5 m magas, 20 m széles és 1200 m hosszú volt. Vö. Tomka Péter, Erforschung der Gespanschaftsburgen im Komitat Győr-Sopron. Acta Archaeologica ASH 28 (1976) 397.

[89] Bakay Kornél id. mű (2011).

[90] Fekete Zsigmond, Hol volt..Hol nem volt Pribina országa? 1880.. Új kiadása: Népszerű Történelmi Füzetek 3. Ősi Gyökér Kiadása, Buenos Aires, 1978. – Stessel József, Zalavár és Pécs Privina tartományában. Századok 36 (1902) 832-839. – Uő Zalavár és Mosaburg. Századok 40 (1906) 268-270. – Bakay Kornél, Őstörténetünk régészeti forrásai II. Miskolc, 1998, 253-267.

[91] Herwig Wolfram, Conversio Bagoariorum et Carantanorum. Das Weissbuch der Salzburger Kirche über die erfolgreiche Mission in Karantanien und Pannonien. H. Böhlau Nachf. Wien-Köln-Graz, 1979, 34-58.

[92] A feltevéseiket cáfoló vagy megkérdőjelező tanulmányokat meg sem említi. Nem vesz róluk tudomást, ami által dolgozata eleve hitelét és értékét veszti.

[93] Fekete Zsigmond így fogalmazott:,,Ha az ily történetírás nem hazugság, akkor nincs hazugság a világon!”

[94] Szádeczky-Kardos Samu, Az avar történelem forrásai 557-806-ig. Magyar Őstörténeti Könyvtár 12. Balassi Kiadó, Budapest, 1998, 225. A magunk fordítása nem egyezeik teljesen ezzel. Vö. Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 375. /Hrodbertus/ ,,elkezdte Theodo herceget arra kérni, ajándékozza neki a hely feletti rendelkezés hatalmát, hogy ő ott a/z erdőt/ (erről a szöveg nem szól!) helyeket megtisztíthassa (ad extirpanda et purificanda loca), és ott az egyházi szolgálatot (ecclesiasticum officium) bevezethesse”…

[95] Deér József id. mű (1965) 751.

[96] Salamon Ferenc id. mű (1882) 93.

[97] A Quinque Basilicae nem helynév, mutatott rá Stessel József, Zalavár és Pécs Privina tartományában. Századok 36 (1902) 832-839. Ezt már Horvát István is tudta 1819-ben!

[98] Tóth Endre id. mű (2000) 442.

[99] MGH Scriptorum. XI. Hannoverae, 1854, 12., 54. és 55. jegyzet, valamint 14., 64. jegyzet

[100] Fontes ad historiam regni francorum aevi Karolini illustrandam. Quellen zur karolingischen Reichsgeschichte. Erster Teil. Neubearbeitet Reinhold Rau. AQDGH V. WBG Darmastadt, 1955, 58. A Sala folyó = a frank Saale.

[101] Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerkesztő Kristó Gyula, szerkesztők Engel Pál és Makk Ferenc. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994, 141-142. A cikk szerzője Szőke Béla Miklós – Vö. Olajos Teréz, A IX. századi avar történelem görög nyelvű forrásai. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 16. Szeged, 2001, 163.

[102] Die Conversio Bagoariorum et Carantanorum als frühmittelalterliche Propagandaschrift.

[103] Idézi: Nótári Tamás, A salzburgi historiográfia kezdetei. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 23. Sorozat szerkesztő: Makk Ferenc. Szeged, 2017, 238. Hans-Dietrich Kahl kutatási eredményeivel Szőke Béla Miklós (id. mű 2019, 295-306 és 501-502) behatóan foglalkozik, de prekoncepciója miatt, erősen elfogult és minden áron igyekszik megállapításait hitelteleníteni.

[104] Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai 557-től 806-ig. Magyar Őstörténeti Könyvtár 12. A sorozatot szerkeszti Zimonyi István. Balassi Kiadó, Budapest,1998, 304.

[105] Szádeczky-Kardoss Samu id. mű (1998) 294.

[106] Szádeczky-Kardoss Samu id. mű (1998) 304.

[107] A Drávától nyugatra kifejezést tévedésnek mondják (MEH 2002, 291., 440. jegyzet), holott nem az! A Dráva felső folyásvidékétől a karantánok valóban nyugatra éltek.

[108] Theoderich karantán-pannoniai püspökségét egyesek nem ismerik el. Vö. Bóna István, Cunpald fecit. A petőházi kehely és a frank térítés kezdetei a Dunántúlon. III. Soproni Szemle 18 (1964) 34.

[109] Vö. MEH 2002, 190.

[110] Noha van olyan szerző, aki Privina grófságát, vagyis a mai Pécsig terjedőnek vélt területét, Felső-Pannoniának tekinti. Vö. Notári Tamás id. mű (2017) 261.

[111] Noricorum siquidem provincia, quam Baioariorum populus inhabitat, habet ab oriente Pannoniam, ab occidente Suaviam, a meridie Italiam, ab aquilonis vero parti Danubii fluenta. Vö. Paulus Diaconus, Historia Langobardorum – Geschichte der Langobarden. Hrsg. Wolfgang F. Schwarz. WBG Darmstadt, 2009, 210.

[112] Szőke Béla Miklós, id. mű (2014) és Uő. Das Karpetenbecken in der Karolingerzeit. é.n. – Uő id. mű (2019) 166-175. A földrajzi adatok zavaros értelmezésére lásd Püspöki Nagy Péter id. mű (1982) 10., 17.

[113] Márki Sándor, A középkor kezdete  Magyarországon. Századok 24 (1890) 319.

[114] Mathias Hardt, Pannonien zwischen Römer und Karolingerzeit – ein Überblick In: Keszthely-Fenékpuszta im Spiegel der Jahrtausende – Az ezredévek tükrében. Leipzig-Zalaegerszeg, 2009, 7-12.

[115] Anno 825 imperator Ludovicus, formate ex orientalibus imperii provinciis, e ducatu videlicet Baioariae, marca orientali, Pannonia (inter Danubium et Dravum) et Carantania, Baioariae regno, tradidit illud tertio filio suo. Pannonia inferior tehát Carantania, valamint a Dráva és a Száva köze! Documenta historiae Chroaticae periodum antiquam. Ex. Dr. Fr. Rački. Monumenta spectantia. VII. Zagrabiae, 1877, 333. Anno. 828.

[116] Szőke Béla Miklós id. mű (2014) 25. – Uő id. mű (2019) 133-186.

[117] Szőke Béla Miklós id. mű (2014) 37. – Fuldai Évkönyvek id. mű (2019) 80-81.

[118] Baldericus dux Forojuliensis cum propter eius ignaviam bulgari fines Pannoniae superioris impune vastassent, honoribus privatus, et marca quam solus tenuit inter IIII comites divisa est. Vö. Mátyás Flórián, A magyarok első hadjáratai Európában. Értekezések a történeti tudományok köréből XVII. MTA Budapest, 1898, 11. – Szőke Béla Miklós id. mű (2014) 43.

[119] Szőke Béla Miklós id. mű (2014) 50.

[120] Bóna István, A magyar föld régészete és története a római uralom végétől a magyar honfoglalásig. Doktori Értekezés tézisei. Budapest, 1972, 30-31. oldalán így foglalta össze:,,Az egykori avar birodalom meghódított részeiből Nagy Károly csak a volt lakatlan gyepüt kapcsolta be közvetlenül a birodalmába. Az Ennstől a Bécsi-erdőig terjedt az 'Avaria' nevű rész vagy tartomány (terra Avarorum), Lauriacum székhellyel. A mai Felső-Ausztria és Steierország Enns-menti részeiből alakítottá ki 'Sclavinia' nevű, nyilván alpesi szlávoktól kapott tarományt.” Vö. Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 115-126.

[121] Wolfram id mű Conversio 56-57. – vö. MEH 2002, 195.

[122] Lehetséges, hogy Privina felesége egy hatalmas német nemzetségből származott, sőt a fia, Kocel rokonságban lehetett Engildeo és Aribo testvérekkel. Ez megmagyarázná Privina birtokait Walhau vidékén. Vö. Fritz Zimmermann id. mű (1954) 108.

[123] Korai magyar történeti lexikon, id. mű 559.

[124] Urkundenbuch des Burgenlandes (UB) 1. Graz-Köln, 1955, 4.

[125] Magnae Moraviae Fontes Historici (MMFH) III. Szerk. Lubomir Havlik. Brno, 1969, 41. – Wolfram id. mű Conversio 54.

[126] Lehetséges, hogy a Walchau folyó a 972-ben említett Wachowa vidéken, a Duna balpartján volt. Gombos F. Albin id. mű (1911) 500-501. Vö. Szőke Béla Míklós id. mű (2019) 203-205.

[127] Wolfram id. mű Conversio 50-53.

[128] Balthasaris Adamis Kercselich de Corbavia, De regno Dalmatiae, Croatiae, Sclavoniae notitiae. Periodus II. Sclavoniae & Croatiae. Zagrabiae, 1770, 77-78. A Conversio cap. 12.-t így közölte: Aliqua vero occasione iterum percepta, rogantibus praedicti Regis fidelibus, praestitit Rex Priuuinae aliquam inferioris Pannoniae in beneficium partem, circa fluvium, qui dicitur Sava, alii ponunt: Sana! Tunc coepit ille (hoc est Privina) ibi habitare & munimen aedificare in quodam memore, & Palasselede fluminis, & circumquaque populos congregare. Hanficzius existimat, locum Privinae fuisse a Sana fluvio, & hodierna Cillea, consequenter partes Zagoriae, tam modernae inferioris Stiriae, quam & Comitatus Varasdiensis. Oppidum, Castrum, que a Privinna constructum, esse intra Cilleam & Petovium, appellatum hodie Marburch. Conversio cap. 13.: Anno ergo 865 (ita Anonym)…celebravit in Castro Hezilonis noviter Moseburch vocato, quod illi successit, moriente patre suo Privina, quem Moravi occiderunt. Haec vero tum inferior Sclavinia, cum inferiore Stiria Privinae, ac post hunc  Heziloni obtigerit. A Vita s. Ruperti szövegében szerepel, hogy Lajos király, 873 előtt birtokot adományozott a Száva (Sava) folyó környékén!

[129] Salamon Ferenc ezt úgy fordította le, hogy a Sala folyó valamely tava mellett, mert a palus tavat is jelent. Herwig Wolfram pedig így adta vissza: in der sumpfigen Waldlandschaft der Sala, Id. mű Conversio 53. – M.  Koš pedig így: On se tam tehdy usidil a začal budovat v jakémsi bažinatem hay reku Sály. MMFH IV. 312. Több forráskiadványban tapasztalható, hogy a forrásban szereplő helyneveket, önkényesen és bizonyítás nélkül, magyarországi helynevekkel azonosítják. Különösen megdöbbentő Hans Wagner és munkatársai eljárása (Urkundenbuch des Burgelandes köteteinél), ahol pl. Salabiugiti (Salapiugin)-t egyszerűen Zalabérnek ,,fordítják”, Waltungesbachot Egyházas-Büknek, Hrabagiskeitet Kecskédnek, Slougenzint Szőlcznek, Chirisstettint Boldogasszonyfának, etc. UB I. 5.

[130] Szőke Béla Miklós id. mü (2002) 98.

[131] Szőke Béla Miklós id. mű (2009) 94.

[132] Juhász Péter id. mű (2017) azt feltételezi, hogy Mosaburg (Blatenski Grad) volt Karantániában és Panno niában is, mint Karoling udvarhely, tehát az Istenszülő (Mária) templomát Zalaváron, akár fel is szentelhette Privinának Liupram érsek. Ez a ,,kompromisszumos” javaslat fogyatékossága a dolgozatnak.

[133] Salamon Ferenc kisérletet tett a helynevek azonosítására. Dudleipi=Leibnitz, Stiriában; Ussitin=Utschbach, talán Alsó-Styriában; Buzinica=Bösnitz, Stiria; Bettobia=Pettau, Poetovio, Ptuj; Stepiliperc=Stefelberg, Alsó-Stiriában; Keisi=Geissen, Stiriában; Vö. Salamon Ferenc id. mű (1882) 120-121.

[134] H. Tóth Imre id.mű (1981) 113. szerint a 32 név közül 15 szláv, 16 német, egynek a neve (Dominik) latin.

[135] Salamon Ferenc id. mű (1882) 120. Ennek alapján mondták ki, hogy a Conversio adatai szerint, Pannóniában nem voltak magyar nyelvű népek. Vö. Melich János, A magyarság eredetéről és nyelvéről. Századok 42 (1908) 751.

[136] Fekete Zsigmond id. mű (1888) 43.

[137] Herwig Wolfram szerint a populus a gens keresztény hitre tért része. Idézi: Nótári Tamás, A salzburgi historiográfia kezdetei. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 23. Szeged, 2017, 255.

[138] Erre már Horváth János rámutatott 1819-ben: Horváth id. mű (1819) 6. és 35.

[139] Megengedhetetlennek és tudatos hamisításnak tartom, hogy kritikai kiadásban, a Salapiugin helynevet a német fordításban, minden további nélkül, Zalabérnek írja Herwig Wolfram, id. mű Conversio 55. Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 224-225. elismeri, hogy ,,csak hozzávetőlegesen azonosítható” Zalabér-Batyk-Zalaegerszeg térségében.

[140] MMFH III. 53-55.

[141] MMFH III. 62-63.

[142] Györffy György lehetségesnek tartja, hogy ez a megfogalmazás zsolozmását jelent. MEH 2002, 292.,459. jegyzet

[143] Tóth Endre id. mű (2000) 452.

[144] Az ásatásokon feltárt maradványokról ez olvasható:,,A templom tengelyében a szentély belső ívéhez támaszkodik az amorf kövekből épült mártírsír, amelyet Cs. Sós Ágnes teljesen elbontott, a helyén már csak egy teknősen lemélyedő, sekély, négyszögletes gödröt találtunk.” Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 354. Nincs az a régész, aki ezt az objektumot, egy egész (!) holttestet tartalmazó sírépítménynek tartaná!

[145] B. A. Kercselich id. mű (1770) 78. Praeterea Abbatiam Mosaburch, ubi S. Adriani requiescit, in loco scilicet, quem olim Priwina, deinde filius ejus Hezilo, ac modo Wratislaus, sive Braslavus nepos possidebat, pluresque loco & Ecclesias regionis illius….

[146] Stessel id. mű (1902) 836. Az is figyelemre méltó, hogy a Gellért-legenda megírása idején, a XIV. században is Z betűvel írták Zalát (Zaladino). A vármegye Zala neve először 1134-ben fordul elő, az ispáni vár (Zalavár) csak 1222-ben bukkan fel. Vö. Vándor László id. mű (1996) 146. Voltak szerzők, akik kijelentették, hogy a 7-9. században nem voltak föld-fa várak Magyarországon, kivéve Mosaburg-Zalavár egészen más (?) szerkezetű és rendszerű palánkvárát, amelyet cölöpfal (paliszád) védett. Kolon várát viszont már 1009-ben említik. Vö. Bóna István, Az Árpádok korai várairól. Debrecen, 1995, 15, 29, 41.

[147] DHA I. Budapest, 1992, 102: Bornuk, Magnum Bok, Merenya, Yelesnek,, Apathy, Harasty, Odornuk, Akarpataka, Egurwolg etc. Kiemelendő, hogy megemlítenek egy Zenthadrianmartyr (Szent Adrian mártír) nevű prediumot a Tisza mellett, a halastavak jövedelmeivel és hasznaival (predium Zenthadrianmartyr vocatum circa Tyzziam cum captoris piscium ac utilitatibus universis). – Vándor László id. mű (1996) 146. Zalavár neve mögé, zárójelben odaírta a szerző (Mosaburg), holott a hívatkozott oklevélben ez nem szerepel!

[148] Vö. Stessel id. mű (1902) 833.

[149] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 341.

[150] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 229. ide sorolja még Sabaria /Savaria/, Sala és  Bilisasseo helyneveket, de az utóbbi kettő nem bizonyított!

[151] Müller Róbert, Zalaszabar-Borjúállás-sziget. In: Évezredek története a láp világából. Kaposvár-Zalaegerszeg, 1996, 135.

[152]  UB I. 7. – Szőke Béla Miklós id. mű (1996) 123. – Uő (2002) 90. – Uő id. mű (2014) 72.

[153] MMFH III. 68-69. – UB I. 1955, 8-9. – Szőke Béla Miklós id. mű (1996) 128. Arról azonban nincs szó, hogy Bilisasseo tó lett volna!

[154] A szlovák kiadásban (MMFH I. 68-69.) Quartinahat Zalaegerszeggel vagy Zalaszentivánnal, a Sala folyót Sály folyóval, Velih-et Valicka-val azonosították. Az osztrákok (UB I. 883.) felvetették Ravazdot, de ezt megalapozatlannak tartották.

[155] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 227-228., 1742. jegyzetben Balatonmagyarod-Hídvégpusztával azonosítja a helyet.

[156] MMFH III. 68-69.

[157] Branka Migotti, Ranokrščanski grobni nalaz iz Velikih Bastaja kod Daruvara. Vjesnik 28-29, 127-157 (1995-96) 128. Daruvár Poetovio és Sirmium között van.

[158] MMFH III. 61.

[159] Das ist Kärnten. Hrsg. Wolfgang Ebner. Klagenfurt, 2003, 28.

[160] Szőke Béla Miklós id. mű (2014) 77. – Uő id. mű (2019) 234.

[161] MMFH III. 61., 2. jegyzet. Peter Ratkoš mutatványa. Freising és Zalavár közti távolságra vö. Tóth Endre id. mű (2000) 440., 1. kép

[162] ,,Az oklevelekben szereplő helynevek azonosítása egyelőre lehetetlen. A lokalizálásra tett kisérletek amatőr nyelvészeti próbálkozások, oklevelesen nem bizonyíthatók, régészetileg pedig a legtöbb helyen még a korszakra keltezhető lelőhely sincs.” Vö. Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 226.

[163] MMFH III. 53-54. Urkundenbuch des Burgenlandes (UB) I. 5. Megdöbbentő, hogy mind a szlovák, mind az osztrák kiadványban, ezeket a helyneveket magyar helynevekkel ,,oldják” fel, minden bizonyíték nélkül, holott steierföldi településnevekről lehet szó, Cilly kerületében. A Sana például a Száva mellékfolyója Stájerországban B. A. Kercselich id. mű (1770) 78. juxta Ivanich ad Savum, atque inde defluxu fluminis ad Sanam, abinde trans Dravum etiam, dum Marburg, Petovium, caeteraque loca, respectu Zagrabiae trans Dravum essent , ut Stiria, quam nunc  inferiorem vocamus, eximi a Regno Branzlavonis nequeat.

[164] Wolfram, a német fordításban, minden további nélkül, Veszprémmel azonosította Ortahut! Id. mű Conversio 57.

[165] Cilly körzetében Wörthtel azonosítható.

[166] Ablanza, Észak-Stiriában fekvő Aflenz-cel, vagy a Cilli körzetében (a Drávától délre, Maria Saaltól délkeletre lévő) Blanza-val azonosítható.

[167] MMFH III. 10, 125.

[168] SRH I. 125. Vö. Bakay Kornél id. mű (1998) 258.

[169] Paulus Diaconus, Geschichte der Langobarden. Historia Langobardorum. Hrsg. Wolfgang F. Schwarz. WBG Darmstadt, 2009, 342. Liber VI. 58. – Paulus Diaconus, A langobardok története. Fordította, etc. Dr. Gombos F. Albin. Középkori krónikások I. Brassó, 1901, 259.

[170] Mátyás Flórián id. mű (1898) 27.

[171] Juhász Péter id.mű (2017) 450.

[172] Die Urkunden der deutschen Könige und Kaiser. Hrsg. von der Gesellschaft für ältere deutsche Geschichtskunde. XII. Die Urkunden Otto des II. Hannover, 1888, 186, 394. – MMFH III. 92-93.

[173] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 226.

[174] Karintiában, a Drávától északra, Klagenfurt és a Wörthersee környékén megtalálható helynevek: Moosburg, Moos, Mooskeuschen, Schwarzes Moos, Sallach, Sallacheerberg.

[175] Stessel József id. mű (1902) 838.

[176] Van olyan szerző, aki Sabaria Sicca-t Mártonheggyel (Pannonhalma) azonosította. Vö. Fritz Zimmermann, Die vormagyarische Besiedlung des burgenländischen Raumes. Eisenstadt, 1954, 40. Tóth Endre ezt  cáfolja, és az időnként száraz medrű Perint patakkal veszi egynek. Tóth Endre, Adatok Pannonia történeti földrajzához. Kandidátusi értekezés tézisei, Budapest, 1998, 7.

[177] Bakay Kornél, Castrum Kwszug. A kőszegi felsővár és a millenniumi kilátó. Kőszeg, 1996, 9.

[178] Stessel József id. mű (1902) 838-839.

[179] Tóth Endre id. mű (2000) 440. ezt írja: Obwohl Gotbert Moro 1963, aufgrund von Pircheggers Meinung, auch weiterhin curtis Carantana (Karnburg) für die einzige karolingische Königspfalz in Österreich hielt und das Moosburg des 9. Jahrhunderts mit Zalavár identifizierte. Dementgegen (!) bemühte man sich ständig von neuem um eine Lokalisierung in Kärnten,….wenngleich die Existenz einer zweiten (ti. Moosburg), nur zwölf Kilometer von der civitas Carantana entfernt gelegenen Königspfalz Moosburg von vornherein zweifelhaft ist. De vajon miért eleve kétes ez az adat? Vö. Bakay Kornél id. mű (1998) 266-267.

[180] MMFH III. 78-79. – Juhász Péter helyesen mutat rá (id. mű /2017/ 440-451), hogy a karintiai Mosaburgról öt oklevél szól.

[181] Fuldai Évkönyvek (2019) 341.

[182] Fényképük Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 296, 37. kép

[183] Tóth Endre id. mű (2000) 444.

[184] Stefan Eichert, Frühmittelalterliche Strukturen in Ostalpenraum. Klagenfurt, 2012, 158-159, 225, 253.

[185] Prohászka Péter, Aus der Forschungsgeschichte der Ruinen von Zalavár: Der Bericht des k. k. Ingenieur-Assistenten Wenzel Schäffer aus dem Jahr 1854. In: Castellum, civitas, urbs. Zentren und Eliten im frühmittelalterlichen Ostmitteleuropa. Hrsg. Orsolya Heinrich-Tamáska, Hajnalka Herold, Péter Straub und Tivadar Vida. Budapest, Leipzig, Keszthely, Rahden/Westf. 2015, 96-98.

[186] Prohászka id. mű (2015) 99-100. – Vö. Vándor László id. mű (2002) 103.

[187] Újszövetségi Szentírás. Róma, 1971. Máté 7. 7-9. rusztikus változata: A kereső a találásnak, a kopogtató a megnyitásnak örvend. Vö. Ritoók Ágnes id. mű (2014), 294.

[188] Récsey Viktor id. mű (1892) 63-68. – Tóth Endre id. mű  (2000) 444.

[189] Pető Imre–Szombathy Viktor, Ausztria útikönyv. Budapest, 1972.

[190] Mojmir unokaöccsét, Rasztiszláv (846-870) morva fejedelmet a források rendre a vendek királyának nevezik (Resticius regulus Winidorum, 862, 870, Resticius Winidus 866). De Rasztiszláv utódát, az unokaöccsét, Zuendebald (Szvatopluk) fejedelmet is (870-894) a vendek feletti uralkodónak mondják (a nepote Restitii, qui principatum Winidorum post eum susceperat). Az Annales Xantenses azonban a morvákat Margos-nak nevezi (Rasticius rex Margorum, 872). Vö. Quellen zur karolingischen Reichsgeschichte. Zweiter Teil. Bearbeitet von Reinhold Rau. WBG Darmastadt, 1992, 116., 160., 212., 218., 364., 366. Rasztiszláv a marahanok fejedelme, akit Lajos király 860-ban legyőzött, a fejedelmet elfogta és megvakíttatta (captoque principe nomine Raztiz enim caecari fecit). Az un. Fredegar krónikában a szlávokat (a morvákat és a karantánokat) vendeknek Vinedi, Vinidi befulci nevezik. Vö. Chronicarum quae dicuntur Fredegarii libri quattuor. Die vier Bücher der Chroniken des sogenannten Fredegar. AQDGM IV/a. Darmstadt, 1982, 206-210. és Scriptores rerum Merovingicarum. Tomus II. Fredagarii et aliorum Chronica. Hannover, 1888, 144.

[191] Teljes képtelenség azonban a Balaton nevét a szláv blato=mocsár, sár szóból levezetni! ,,De hogy Privina szlávjai és utánuk a magyarok miképpen nézhették a mély és tiszta vizű Balaton tavát sárnak, azt csak Hunfalvy Pál filológiája tudja megérteni. Hiszen a régi leveleinkben, többek között a tihanyi apátság alapító levelén (1055) a Balaton neve Balatin, majd Boloty…az ugorban a tyn, tun. tu = tó. Ez egyezik a Fertő (Ferteo) nevével. Közép-Ázsiában bolo = nagy, bő, bolotyn = nagy tó. Vö. Fekete Zsigmond id. mű (1888) 79-82.

[192] Salamon Ferenc id. mű (1882) 109.

[193] Regino von Prüm. In: Quellen karolingischen Reichsgeschichte 3. Teil. Hrsg. Reinhold Rau. Ausgewählte Quellen zur deutschen Geschichte des Mittelalters  (AQDGM) VII. WBG Darmstadt, 1992, 258-259. Vö. Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 261.

[194] Freisingi Ottó Krónikája. Fordította Dr. Gombos F. Albin, Irsik József és Dr. Vajda György. Középkori Krónikások Atheneum, Budapest, é. n. 292.

[195] Szőke Béla Miklós id. mű (2014) 94. – Uő id. mű (2019) 261-263, 292.

[196] Stefan Eichert id. mű (2012) 253. Wer behauptet, dass sich Regino bei seiner Angabe, dass die genannte Moosburg in Karantanien gelegen habe, irrt oder bewußt die Unwarheit sagt, muss Reginos Glaubwürdigkeit zu diesem Thema aus seinem Werk heraus widerlegen!

[197] Robert Svetina, Die Moosburg Arnulfs von Kärnten. Ein Beitrag zur Bestimmung ihrer Lage. Moosburger Museumshefte 1 (1993) 16.

[198] Fuldai Évkönyvek. Annales Fuldenses. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Darvas Mátyás. MKI Kiadványai 5. Budapest, 2019, 328-329, 376-377. – Vö. Documenta historiae Croaticae periodum antiquam. Coll. Dr. Fr. Rački, Zagrabiae, 1877, 333, 379, 381. Vö. Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 174.

[199] Bolgár történészek Blatnenszko knyazsesztvo-nak (Blatnoi hercegségnek) nevezték a Duna-Dráva és Rába által közrevett területet, amelynek székhelye lett volna urbs Paludarum. Vö. Cirill-Metód Enciklopedia I. kötet, Századok 121 (1987) 728. Vö. Erwin Kupfer, Krongut, Grafschaft und Herrschaftsbildung in den südlichen Marken und Herzogtümern von 10. bis zum 12. Jahrhundert. Studien und Forschungen aus dem niederösterreichischen Institut für Landeskunde 48 (2009) 76-78.

[200] MGH SS XXIII. 700.

[201] Itt említem meg, hogy a 907. júliusi pozsonyi csata színhelyét, Boba Imre nyomán, Zalavár környékére lokalizálja  Szőke Béla Miklós is, id. mű (2014) 114-115. Uő id. mű (2019) 270-271, 288-293. A 907. július 4-5.-i brezalauspurci csata Vratislavia-val (Bratislava) való azonosítása felülvizsgálandó, mert a mocsárvár (Urbs Paludarum, Mosaburg) csakis Karintiában lehetett (Moosburg), így a csatára is; legalább is részben, itt kerülhetett sor. E kérdés tisztázásáért sokat tett Geönczöl Gyula. Magam is túlbecsültem Aventinus leírását. Vö. Bakay Kornél, A pozsonyi csata a múltban, a jelenben és a jövőben. In: Balassagyarmati Honismereti Híradó. A Madách Imre Városi Könyvtár Évkönyve 2017, 220-228.

[202] Brezalauspurc semmiképpen sem azonosítható Zalavár térségével! Boba Imre tanulmányait a hivatalos álláspont képviselői elvetik, a Magna Moravia lokalizációja miatt. Vö. Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 292-293.

[203] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 293. Iskolapéldája ez az eszmefuttatás az ábrándos történet-mesélésnek.

[204] Pannóniai legendák. Cirill és Metód szláv apostolok élete. Fordította: F. Kovács Piroska. Madách, Európa, 1978, 60, 91.

[205] Bíborbanszületett Konstantin, A birodalom kormányzása. A görög szöveget kiadta és magyarra fordította: Moravcsik Gyula. Közoktatásügyi Kiadóvállalat, Budapest, 1950, 64-65…..a délre eső vidéken Nagy Moravia, azaz Szvjatopluk országa (χώρα) volt.

[206] Boba Imre, The Episcopacy of St. Methodius. Slavic Review 26 (1967) 89-93. és Püspöki Nagy Péter id. mű (1982) 18 skk.

[207] Maraba, Morava, Civitas Pannoniae, Moravia és Pannonia püspöke. Vö. Boba Imre, A brevity political history of. the Pannonias and Dalmatia in the ninth century. München. 1984.

[208] MMFH II. 143.

[209] Козьма Пражский, Чешская Хроника. Вступительная статья, перевод и комментарии: Г. Е. Санчука, Москва, 1962, 57.

[210] Szvatopluk hercegségében tevékenykedett Metód, aki mind a herceget, mind a népét egyházi átok alá vetette vétkei miatt. Egy alkalommal, amikor vadászni ment, megparancsolta, hogy az isteni szolgálattal (a szentmisével) várakozzon addig, amíg ő oda nem ér, vissza a templmba. Metód délig várakozott, majd hozzáfogott a szentmise áldozathoz. Megjött a herceg, és látván, hogy Metód őt nem várta meg, berontott a templomba, beeresztette kutyáinak sokaságát, megfúvatta kürtjeit, az oltárhoz sietett, majd mindenféle nocskolódásokkal illette Metódot. Vö. Horváth János id. mű (1819/III), 21.

[211] Thietmar von Merseburg, Chronik. Neu übertragen und erläutert von Werner Trillmich. WBG Darmastadt, 2002, 346-347. Boemii regnante Zuetepulco duce quondam fuere principes nostri.

[212] Die Chronik der Bömen des Cosmas von Prag. Hrsg. Bertold Bretholz. MGH Scriptores rervm germanicarvm Nova series. Tomvs II. Berlin, 1923, 32-33.

[213] Fuldai évkönyvek id.mű (2019) 352-355.

[214] Váczy Péter, A középkor története. In: Egyetemes történet II. Szerk. Hóman Bálint. Szekfű Gyula, Kerényi Károly. Budapest, Révai Testvérek, 1936, 675-677. – Fehér Géza, A bolgár egyház kisérletei és sikerei hazánkban. Századok 61 (1927) 1-7.

[215] Annales Bertiniani. Quellen zur karolingischen Reichsgeschichte. Bearbeitet von Reinhold Rau. WBG Darmstadt, 1992, 114.

[216] Annales Bertiniani. id. mű (1992) 116., 160, 212, 218.

[217] Fuldai évkönyvek. id. mű (2019), 215-216. – Annales Xantenses. Quellen zur karolingischen Reichs- geschichte. WBG Darmstadt 1992, 364, 366.

[218] Fuldai évkönyvek id. mű (2019) 214: a vidék összes fallal megerősített erődjéről beszél: omnia moenia regionis. Kőfalakról van szó!

[219] Thietmar von Merseburg, Chronik. Thietmari Merseburgensis episcopi, Chronicon. AQDGM IX. Neu übertragen und erläutert von Werner Trillmich. WBG Darmstadt, 2002, 346.

[220] Anonymus, A magyarok cselekdetei. Osiris, Budapest, 1999, 20.

[221] Kézai Simon, A magyarok cselekedei. Osiris, Budapest, 1999, 102-103.

[222] Pannóniai legendák id. mű 65-66. 2. jegyzetben F. Kovács Piroska tényként közli, ,,a volt Pannonia területén Pribina által létesített részfejedelemség (a Balaton és a Zala folyó vidékén), központja Mosaburg, a mai Zalavár,” és uott 95. – MMFH II. 150.

[223] H. Tóth Imre id.mű (1981) 111. A szerző helyesen mutat rá arra az ellentmondásra, amely abban áll, hogy a Balaton délnyugati vége kívűl esik mind a Konstantinápolyba, mind a Rómába vezető utak nyomvonalán, a karintiai Moosburg viszont éppen a Kijev-Aquilea-Róma útvonal (a nagy római hadiút) mellett fekszik.

[224] Váczy Péter, A frank háború és az avar nép. Századok 108 (1974) 1045.

[225] Nótári Tamás id. mű (2007) 267. – Vö. H. Tóth Imre id.mű (1981) 184-186.

[226] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 262.

[227] ,,Hogy Metód 870-től 880-ig, mint sirmiumi és pannóniai püspök, hol székelt, arra semmi adatunk nincs.” Kniezsa István, Cirill és Metód működésének kérdése a Nyitra-vidéken. Századok 78 (1944) 263. – Vö. H. Tóth Imre id.mű (1981) 143-144. H. Tóth Imre szerint az új érsek nem tudta elfoglalni érseki székhelyét, mert Sirmium, a paderborni béke értelmében, Bulgáriához tartozott.

[228] Boba Imre id. mű (1967) 93. A XIV. századi Andreas Dandolo, a Velencei Krónikájában Szvatoplukot Dalmácia királyának mondja. Vö. Püspöki Nagy Péter id. mű (1982) 6. – Bíborbanszületett Konstantin, A birodalom kormányzása. Fordította: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó, Szeged, 2003, 36. cap. 13, 101-102, cap. 41. – Vö. Bakay Kornél id.mű (1998) 271-272.

[229] Kniezsa István, A szláv apostolok és a tótok. A Magyar Történettudományi Intézet Évkönyve, Budapest, 1942, 178.

[230] Kniezsa István id. mű  (1942) 181, 4. jegyzet

[231] H. Tóth Imre, Metód találkozása az ,,ugor királlyal”. In: A honfoglalás 1100 éve és a Vajdaság. Fórum, 1997, 114-115. – Vö. MHK reprint kiadás, 1996, 354-355.

[232] Boba Imre, The Episcopacy of St. Methodius. Slavic Review 26 (1967) 85-93.

[233] Wolfram Herwig id.mű Conversio cap. 12.: ,,egy bizonyos Metód nevű görög, az újonnan feltalált szklavin írásaival kiszorította a latin nyelvet…(quidam Graecus Methodius nomine noviter inventis Sclavinis litteris linguam Latinam..”) – Vö. Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 320.

[234] Szőke Béla Miklós id. mű (2014). Német nyelvű összegzés. Uő id. mű (2019) 236-267., 264-265.

[235] Boba Imre kutatásai alapján. Sok évvel ezelőtti segítségét, ez úton is, ismételten köszönöm.

[236] Anonymus, SRH I. 48.

[237] Szvatopluk hajdani birodalmának területén a tótok (szlovákok), főleg a XV. században bevándorolt csehek és morvák ivadékai. Vö. Márki Sándor. A középkor kezdete Magyarországon II. Századok 24 (1890) 396. Tótország, Szlavónia megnevezése volt! A magyar nyelvben a szlovákok tót elnevezése türk eredetű (Das Wort tat echttürkischen Ursprungs), és azt jelenti, hogy egy alacsonyabb rangú nép (gens), amelynek tagjai nem állandó településeken laknak, hanem  kóborolnak és nem sokat érő emberek (un vagabund, un vaurien). A felvidéki tótok (szlovákok) és a délvidéki Tótország neve között tehát csak ennyi a kapcsolat. Vö. Wilhelm Tomaschek, Die Goten in Taurien. Ethnologische Forschungen über Ost-Europa und Nord-Asien. Wien, 1881, 5.

[238] Kniezsa István id mű (1944) 264.

[239] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 303-304.

[240] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 293.

[241] Vándor László id. mű (2002) 103.

[242] Erre a legdurvább példa: Szőke Béla Miklós id. mű (2002) 89-100.

[243] Püspöki Nagy Péter id.mű (1985) 15-16. – Kalicz Nándor-Racky Pál, Új-e az újrégészet? Valóság 6 (1977) 77.

[244] Szinte a XX. századi szláv szemlélet feléledését véljük újra látni. Vö. Richthofen Bolko, A szláv kérdés Magyaország régibb középkori archaeológiájában. Archaeológiai Értesítő 40 /1923/26) 140-157. és Márkiné Poll Katalin, A zsennyei kincs. Archaeológiai Értesítő 46 (1932/33) 62-84.

[245] Gedai István, The role of the Carpathian Basin in the Byzantine coinage of the 8^th-11^th centuries. In: Commentationes numismaticae 1988. Festgabe für Gert und Vera Hatz. Hamburg 1988, 31: az avarkor utáni időkből alig van valamilyen pénzlelet (there are hardly any coin finds). 2019-ben, Zalaváron, egy kardos sírban előkerült V. Konstantinosz bizánci császár verdefényes arany solidusa!

[246] Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 445, 2896. jegyzet

[247] Petrus Ransanus jegyezte fel, hogy ,,a magyarok széltében-hosszában birtokolták Pannóniát, és így sok régi városának nevét megváltoztatták, és több újat alapítottak, most mind új népeinek, mind pedig az általuk alapított új városoknak a nevét kell ismertetnünk.” Petrus Ransanus, A magyarok törtenetének rövid foglalata. Közreadja Blazovich László és Sz. Galántai Erzsébet. Bibliotheca Historica. Európa Kiadó, Budapest, 1985, 63. Anonymus is szól erről a népvándorlásról:,,Azt a földet pedig, amely a Duna-Tisza közén terült el, a nagy Kean (Keanus magnus), Bulgária vezére, Salán vezér őse foglalta el a ruthenok és a lengyelek határáig, lakosokul szlávokat (Sclavos) és bulgárokat (Bulgaros) tett oda.” ,,…Athila király halála után Nagy Kean…szlávokat (Sclavi) telepített be Bulgária földjéről.” Anonymus, Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Fordította: Pais Dezső. Magyar Helikon, Budapest, 1977, 89-91. – SRH I. 48, 51. De éltek Pnnóniában, még a IX. században is, gepidák. Vö. Wolfram id.mű Conversio, cap. 6. De Gepidis autem quidam adhuc ibi resident.

[248] Ritoók Ágnes, The decline of a central place in the Middle Ages: Zalavár. In: Castellum, civitas, urbs. Zentren und Eliten in frühmittelalterlichen Ostmitteleuropa. Castellum Pannonicum Pelsonense 6. Hrsg. Orsolya Heinrich-Tamáska, Hajnalka Herold, Péter Straub und Tivadar Vida. Budapest, Leipzig, Keszthely, Rahden, 2015, 103-111.

[249] Szőke Béla Miklós, Mosaburg – ein neues Zentrum der Klein-Balaton-Region und seine Beziehungen zu Keszthely-Fenékpuszta. In: Keszthely-Fenékpuszta im Spiegel der Jahrtausende. Leipzig-Zalaegerszeg, 2009,93.

[250] Somogyváron is több darab került elő. Bakay Kornél id. mű (2011) 52., 80-81. kép; 72, 110. kép; 77, 120. kép; 83, 126. kép; 82-83, 127-128. kép; 127, 196. kép; 146, 346. kép; 205, 547. kép;

[251] Vö. Bakay Kornél, id.mű (2011) 162, 344. kép; 165, 357. kép; 175, 397, 400 és 401. kép; 185, 436. kép (alaprajz).

[252] Szent Gellért püspök nagy legendája. In: Árpád-kori legendák és intelmek. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1983, 83. – SRH II. 493: Stepanus et Anshelmus duo de Zaladino.

[253] Györffy György, A magyar egyházszervezés kezdeteiről, újabb forráskritikai vizsgálatok alapján. MTA II. Osztály Közleményei 18 (1969) 214.

[254] Ritoók Ágnes id. mű (2014) 281-303.

[255] Az ásató Szőke Béla Miklós nem járult hozzá 2020. júliusában, hogy az ásatási naplókat áttekinthessem, arra hívatkozván, hogy a sajtó alatt lévő új Zalavár-monográfiát hamarosan tanulmányozhatom.

[256] A klimatikus vizsgálatok alapján, az éghajlatváltozás hatására a 750-es évektől 900-ig a Kárpát-medencében nagyarányú felmelegedés és szárazság volt, ami az árterületek és a vizenyős részek összehúzódását eredményezte. Vö. Frisnyák Sándor, Kárpatenbecken. In: Antropogén tájformálás az alföldön. Jósa András Múzeum Évkönyve 43 (2001) 555-568.

[257] Gryneusz András, Balaton a római korban. História 21 (1999) 4-5. szám, 4-5. – Bakay Kornél, Őstörténetünk régészeti forrásai II. Miskolc, 1998, 256-257.

[258] Padisák Judit, A tó természettörténete. História 21 (1999) 4-5. szám, 50-53. – A törökkori igen magas vízállást többen túlzónak tartják, és igen merész feltevésnek nevezik. A vízállás maximuma 108 m lehetett. Vö. Balaton. Szerk. Tóth Kálmán. Budapest, Panoráma, 1974, - Sümegi Pál 110-115 m közötti értéket adott meg. A legalacsonyabb vízállás 104,0 m. Itt kell megjegyezni, hogy a Balaton, ma megengedett legmagasabb vízállása + 110 cm a siófoki vízmércén, ami 104,52 m Balti f. magasságnak felel meg. Korábban az Adriához (A.f.m) viszonyítottak. Vö. Müller Robert, Cece vagy guzsaly, radius vagy colus? Textilgyártás és a Balaton vízállása a 4. században. Zalai Múzeum 23 (2017) 151.

[259] Bakay Kornél id. mű (2011) 526-527. A Nagyberek területe 714 km², a boglári berek (a Keleti Bozót) területe 284 km², a délkeleti berek pedig 284 km². A Nagyberek legmélyebb pontja 104,5 A. f.m.

[260] Sümegi Pál, Der Balaton als kartographisch-paläökologisches Forschungsobjekt in Vergangenheit und Gegenwart. In: Keszthely-Fenékpuszta. Im Spiegel der Jahrtausende. Leipzig-Zalaegerszeg, 2009, 19-25.

[261] Hipp Sylvia, Veränderungen der Landschaft am westlichen Ende des Balaton von der Römerzeit bis zur Karolingerzeit (1.-9. Jh.) In: Keszthely-Fenékpuszta im Spiegel der Jahrtausende. Leipzig-Zalaegerszeg, 2009, 26-30.

[262] Takáts Gyula, A Nagyberek világa és a Balaton. Jelenkor 9 (1966) 627-635.

[263] Sági Károly, Egy történeti vita természettudományi kapcsolatai. (Válasz dr. Simonyi Dezső észrevételére). Földrajzi Értesítő 19 (1970) 201.

[264] Cholnoky Jenő, Balaton. Franklin Társulat, Budapest, é. n. 167.

[265] Sági Károly, A Balaton szerepe Fenékpuszta, Keszthely és Zalavár IV-IX. századi történetének alakulásában. Antik Tanulmányok 15 (1968) 19.

[266] Sági Károly id. mű (1968) 34.

[267] Sági Károly id. mű (1968) 38-41. – Szőke Béla Miklós id. mű (2009) 99-100. – Uő id. mű (2019) 224.

[268] Az avarkori lakosság továbbélésének kérdése több mint fél évszázada nem jutott nyugvópontra. Vö. Anton Točik, Zur Frage der slawisch-magyarischen Kontakte an der mittleren Donau im 10. und 11. Jahrhundert. Berichte über de II. Intenationalen Kongreß 2 (1973) 351-356.

[269] Müller Róbert, A kontinuitás kérdései Fenékpusztán. Zalai Múzeum 22 (2015) 25-38. – Uő Die Gräberfelder vor der Südmauer der Befestigung von Keszthely-Fenékpuszta. Castellum Pannonicum Pelsonense 1. Budapest/Leipzig/Keszthely/Raden, 2010, 242-247.

[270] Szőke Béla Miklós id. mű (1996) 104. – Uő id. mű (2002) 69.

[271] Theophülaktosz Szümmokattész, Világtörténelem. Fordította: Olajos Teréz. Magyar Őstörténeti Könyvtár 26. Balassi Kiadó, Budapest, 2012, 276-277. Az anták, egyesek szerint, nem szláv népcsoport volt, talán a pontuszi gótok utódai lehettek. – Erdélyi István, Zur Frage der frühen awarisch-slawischen Beziehungen. Das Altertum 27 (1981) 55 skk. Vö. Alexander Avenarius id. mű (1974) 157: az antok szlávok voltak!

[272] Fettich Nándor, A levediai magyarság a régészet megvilágításában. Századok 67 (1933) 267. Az avar bronzöntő művészet eredete és az előállító műhelyek topográfiai elhelyezkedésének kérdése máig megoldatlan!

[273] 595-ben a bajorok közül mintegy kétezer ember a szlávokra tört (super Sclavos inruunt), a kagán azonban legyőzte őket és mind megölte (superveniente Cacano omnes interficiuntur). A longobardok, az avarok és a szlávok társaságában (Inter haec Langobardi cum Avaribus et Sclavis) Istria területére rontottak, felégették és kirabolták azt. 603-ban Agilulf királynak az avar kagán szláv csapatokat küldött, akiknek a segítségével be is vették Cremona városát (obsedit civitatem Cremonensem cum Sclavis, quos ei Cacanus, rex Avarorum in solacium miserat). 663-ban Lupus fia, Arnefrit félt Grimualdtól, ezért a szlávok népéhez menekült Carnuntumba, amelyet rossz kiejtéssel Carantanumnak neveznek (fugit ad Sclavorum gentem in Carnuntum, quod corrupte vocitant Carantanum). 703-ban a szlávok önálló hadsereggel támadtak Ferdulf hercegre. Vö. Paulus Diaconus, Geschichte der Langobarden. – Historia Langobardorum. Hrsg. Wolfgang F. Schwarz. WBG Darmstadt, 2009, 228., 234., 236., 282., 318.

[274] Bakay Kornél, Honfoglalás- és államalapítás-kori temetők az Ipoly mentén. Studia Comitatensia 6. Szentendre 1978, 166-188.

[275] Helena Zoll-Adamikowa, Slawisch-awarische Grenzzone im Lichte der Grabfunde. A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve, Szekszárd. 15 (1989) 97-102…die Slawen die obwohl sie zeitweise den Awaren politisch unterworfen waren und sich deren Lebensweise völlig aneingeten, doch eine relative selbständige Existenz führten. Ideje megszabadulni a Fredegar által leírt sztereotipiától (IV. 48.: Chuni  aemandum annis singulis in Esclavos veniebant, uxores Sclavorum et filias eorum  strato sumebant; tributa super alias oppressiones Sclavi Chunis solvebant.), és tudomásul venni a vegyes (avar-szláv) lakosság településeit és temetőit.

[276] A sikertelen konstantinápolyi ostrom (626) után, a menekülő szlávokat, az avar kagán parancsára gyilkolták le. Vö. Szádeczky-Kardoss Samu id. mű (1998) 185.

[277] Alexander Avenarius id.mű (1974) 128-130.

[278] Szőke Béla, Spuren des Heidentums in den frühmittelalterlichen Gräberfeldern Ungarns. Studia Slavica 3 (1956) 119-155.

[279] Püspöki Nagy Péter kimutatta, hogy tíz felvidéki avar temetőben feltárt 4113 sírból 44 volt hamvasztásos temetkezés, vagyis az eltemetettek 1,07 %-a! Id. mű (1985) 39.

[280] Cs. Sós Ágnes, Jelentés a pókaszepetki ásatásokról. Archaeológiai Értesítő  100 (1973) 66. Vö. Helena Zoll-Adamikova id. mű (1989) 100.

[281] Bakay Kornél, Az avarkor időrendjéről. Újabb avar temetők a Balaton környékén. Somogyi Múzeumok Közleményei 1 (1973) 5-86.

[282] Jan Dekan, Herkunft und Ethnizität der gegossenen Bronzeindustrie des VIII. Jahrhunderts. Slovenská Arheologia 20 (1972) 444.

[283] Fügedi Erik, Avarok és morva-szlávok. Archaeológiai Értesítő 88 (1946/1948) 312.

[284] A vikingek körében dívó szertartásra lásd Neil S. Price, The Viking Way. Religion and War in Late Iron Age Scandinavia. Uppsala, 2002. – A lengyeleknél: Jerzy Gassowski, Cmentarzysko w Końskich na tie zagadnienia południowej granicy Mazowsza we wczesnym średniowieczu. Materialy Wczesnosredniowieczne II (1950/52) 71-174.

[285] Nada Miletič, Slovenska nekropola u Gomejnici kod Prijedora. Slawische Nekropole in Gomeinica bei Prijedor. Sveska 21/22 (1967) 146.

[286] Lechosłav Rauhut, Ludgarda Długopolska, Wczesnośrednieczne cmentarzysko szkieletowe w obudowije kamiennej w Tańsku-Przedoborach, pow. Przasnysz.  Wiadomości Archeologiczne 38 (1973) 383-441

[287] Ricz Péter, Az észak-bácskai avar temetők elhagyása időrendjének kérdése. In: A honfoglalás 1100 éve és a Vajdaság. Újvidék, Forum, 1997, 157. Vö. Bakay Kornél id. mű (1998, 2004) 198.

[288] Славенка Ерцегович-Павлович, Аварски коньанички гроб из Манделос. Старинар 24-25 (1973/74) 107 –111. és 24-25 (1975) 107-113. – Ивана Попович, Златни аварски поjас из околине Сирмиjума. Београд 1997.

[289] Bakay Kornél id. mű (1998, 2004) 245 skk. – Szőke Béla Miklós id. mű (1996) 111.

[290] Fettich Nándor id. mű (1933) 256. – Geschichte der Hunnen. Niedergang und Nachfolge. Hrsg. Franz Altheim,  Fünfter Band, Berlin, 1962, 269, 284, 286. Nemcsak a bronzöntés művészetét hozták magukkal Közé-Àzsiából Európába, hanem az un. szkíta állatstílust is. Európában hatott rájuk a hellenisztikus művészet is (mitológiukus jelenetek), de a griffek, a szarvasok, a különböző állatok, sőt az indadísz (Kreislappenranke) sem hellenisztikus (bizánci) átvétel. Valószínűleg eredeti öntvényeket, sőt modelleket is magukkal hozhattak ázsiai hazájukból. – Vö. Alexander Avenarius id. mű (1974) 166-168.

[291] Ewa Stattler, Kontakty handlowe ludnosci wczesnopolskiej z krajami arabskimi wczesnym sredniowieczu (IX-XI.w.) Slavia Antiqua 13 (1966) 199-267. Az arab pénzforgalomra: 221-230.

[292] Cs. Sós Ágnes id. mű (1973) 76.

[293] Mirjana Ljubinkovič. Les trouvailles archéologiques de Corinthe et l'archeologie Slave du Xe-XIe siècles.

[294] Menandrosz id. mű (2019) 134-136. és Püspöki Nagy Péter id. mű (1985) 33.

[295] Jadran Ferluga, Byzanz auf dem Balkan im frühen Mittelalter. Forschungen. Internationale Zeitschrift für Geschichte, Kultur und Landeskunde Südosteuropas. München, 44 (1985) 1-16.

[296] Theophülaktosz Szimmokattész, Világtörténelem. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Olajos Teréz. Magyar Őstörténeti Könyvtár 26. Balassi Kiadó, Budapest, 2012, 272.

[297] Nada Miletič, Neue Beiträge zur Kenntnis der autochtonen Kulturelemente in Bosnien zur Zeit der Einwanderung der Slawen. Posebna Izdanja XII. Sarajevo, 1969, 237-238. Vö. Szőke Béla Miklós id. mű (2019) 428-458..

[298] Bíborbanszületett Konstantin, A birodalom kormányzása. Lectum Kiadó, Szeged, 2003, 70

[299] Pahič Stanko, Staroslovenski grobovi v Brezju pri Zrečah. – Altslawische Gräber in Brezje bei Zreče. Archeoloski Vestnik (Ljubljana) 18 (1967) 357-373.

[300] Helmold von Bosau, Slawenchronik. – Chronica Slavorum. Neu übertragen und erläutert von Heinz Stoob. WBG Darmstadt, 1990, 34-36. – Гельмольд, Славянская Хроника. Ред. В. Д. Королюк, Москва, 1963, 33- 35

[301]  Boba Imre okfejtését bővítettem ki. Beszélgetéseink sok új szempontra irányították rá a figyelmemet.

[302] Bíborbanszületett Konstantin, A birodalom kormányzása. Id. mű  (2003) 59.

[303] J. Korošec, Staroslovansko grobišče na ptujskom gradu. Ljubljana, 1950. – Paola Korošec, Das Gräberfeld an dem Schloßberg von Ptuj. Turnierplatz. Pokrajinski Muzej Ptuj, 1999.

[304] Paola Korošec, Das Gräberfeld an dem Schloßberg von Ptuj. Turnierplatz. Pokrajinski Muzej Ptuj, 1999, 136.

[305] Graf András, Übersicht der Antiken Geographie von Pannonien. Dissertatio Pannonicae, Ser. I. fasc. 5. Budapest, 1936, 68.

[306] Paola Korošec id. mű (1999) 146-148.

[307] Stojan Dimitrievič, Četeri groba iz novootkrivene slavenske nekropole u Otoku kod Vinkovaca. – Vier Gräber aus dem neuentdeckten slawischen Gräberfeld in Otok bei Vinkovci mit besonderer Berücksichtigung der halbmondformigen Ohrgehänge mit sternförmigen Ansatzstück. Opuscula Archaeologica (1957) 21-38 és V tábla.

[308] Paola Korošec id. mű (1999) 149.

[309] Bakay Kornél id.mű (1998) 269-295. Itt jegyzem meg, hogy az ásatók nem járultak hozzá az ásatási naplóik áttanulmányozásához 2020. nyarán, arra hívatkozva, hogy sajtó alatt van az összegző monográfia! A sírok elemzése azonban teljesen hiányzik a Mosaburg-Zalavárt 1. kötetből!

[310] Zlata Čilinska, Frauenschmuck aus dem 7.-8. Jahrhundert im Karpatenbecken. Slovenská Arheológia  23 (1973) 63-93. – Radomir Jurič, Srednjovekovni nakit na našem promorju izmedu Cetine i Istre. Zbornik Pedagoškog Fakulteta, Rijeka. 1993, 115-130.

[311] Nada Miletič, Slovenska nekropola u Gomejnici kod Prijedora. – Slawische Nekropole in Gomejnica bei Prijedor. Sveska 21/22 Archeologija, Sarajevo, 1967, 81-154 és  XXXII. tábla.

[312] A ptuji temetőben a 123., 143., 149., 163. és 297. sírban volt sarkantyú, többnyire szíjbefogós. A 123. sír sarkanyújának a tüskéje díszített volt. A 825 körülre keltezett mikulčicei temető 50. sírjában aranyozottak voltak a palmetta díszes sarkantyúk. A blatnyicai és a hohenbergi (Petersen D tipus) kétélű kardos sírokat a IX. század közepére keltezik.

[313] Neil S. Price id. mű (2002) 127-150.

[314] Brigitta Mader, Die frühmittelalterliche Fundsituation in Friaul. (Aspekte zur slawischen Siedlungs chronologie). Zalai Múzeum 3 (1991) 44.

[315] A kijevi sírleletet arab dirhemek a X. század elejére keltezik. Lengyelországban, a lutomierski 125 síros temetőben a 2:1941. sírban és a 78. sírban tártak fel X és Y tipusú kétélű kardot, amelyek Nyugat-Európában készültek és a X. század harmadik harmadára datálhatók. Vö. Konrad Jaźdźewski, Cmentarzysko wczesno średniowieczne w Lutomirsku pod Łodzia w wietie badań z.r. 1949. Materialy Wczesnośredniowieczne 1 (1949) 91-179, különösen 107-110. A 170 síros lengyel końskiei temetőben a 71. sírban a halott jobb oldalán feküdt a kétélű kard, hegyével a medence felé fordítva. Félköralakú markolatgombja alul ovális, a markolatgombon és a keresztvason ezüst tausírozás. Készítési ideje a X. század, sírba kerülése a XI. század eleje. A halott lábánál kúpos tüskéjű, szíjbefogós sarkanytyú-pár volt. A másik kardot a 170. sírban találták, a halott baloldalán. Félgömbalakú markolargombján ezüst és réz berakás nyomai. Ez a kard is X-tipusú. A halott lábfejénél sarkantyú-pár feküdt, a jobb lábfej külső oldalán vasalt favödör állt.  Vö. Jerzy Gassowski id. mű (1950/52) 71-172, különösen 130-154.

[316] A kétélű kardok vizsgálatára lásd Bakay Kornél, Archäologische Studien zur Frage der ungarischen Staatsgründung. Acta Archaeologica ASH 19 (1967) 164-173.

[317] A normann kardos temetkezések ismételt áttekintése ujra felveti a kardok pengéinek gyártási helyére és a kardok szerelési műhelyeire vonatkozó különválasztás szükségességét.

[318] Neil S. Price id. mű (2002, 131 skk.

[319] Szádeczky-Kardoss Samu id. mű (1998) 223.

[320] Alexander Avenarius id. mű (1974) 172-173.

[321] Bakay Kornél id. mű (2002) 205.

[322] Moravcsik Gyula, Az onogurok történetéhez. Magyar Nyelv 50 (1930) 108.

[323] Régbben, és újabban is többen feltételezik, hogy a magyarság a Kárpát-medencében alakult ki már a hun kortól kezdődően, mégpedig az un. ugor és a török elemek keveredéséből. ,,Àrpád s magyarjai tehát a IX.dik évszázad vége felé a magyar népet itt, a négy folyam menti országban már ethnikailag készen találták s benne csupán csak a török népelemet gyarapították volna.” Vámbéry Àrmin mellett ezt vallotta Sólyom Fekete Ferenc, Réthy László, Nagy Géza. Az utóbbi az ,,Àrpáddal bejött főnemesek török voltát igen valószínűnek mondja. (A bizánciak által használt turk elnevezés sok valószínűséget kölcsönöz e feltevésnek). Vö. Kuun Géza recenziója Századok 29 (1895)747-755. Gr. Kuun Géza egyébként elvetette, hogy a finn tipusú nyelvű népeket nevezzük ugornak:,,A finn-ugor elnevezés tehát önkényes és a való tényeknek meg nem felelő.” Àlláspontja szerint az ugor (a forrásokban szereplő lingua ugaresca) egyáltalán nem alkalmazható az osztjákokra és a vogulokra.,,Az ugor, ogor, uger név, úgy látszik, gyüjtőneve volt azon népeknek, melyek az avarok feltűnése óta a kipcsaki pusztákon szerte szélyel áradoztak.”,,A messze északon lakó osztjákok megjelelésére az ugor név alkalmatosank és szerencsésen megválasztott névnek nem tartható.” Gróf Kuun Géza, Adalékok Krim történetéhez. MTA Értekezések a nyelvtudományok köréből 3. Budapest, 1873, 31-35.