EGY KIS TEATÖRTÉNELEM

Üljünk le ismét egy jó forró, vagy éppen a nyári nagy melegre való tekintettel, egy jeges tea mellé. Folytassuk ott, ahol legutóbb abba hagytuk, jelesül, hogy a kaukázusi magyarok az 1396-os nagy öldöklés után – amiben az a régi királyság teljesen lepusztult – a mai Törökország észak-keleti felébe, az egykori Trapezunt (vagyis mai nevén Trabzon) környékére költöztek. Vannak persze kaukázusi népek, akik azt mondják, hogy nem minden szavárd magyar menekült délebbre. Vannak, akik azt állítják ma is a Kaukázusban, hogy néhányan ott maradtak, tehát a maiak ereiben magyar vér csörgedez. Mások viszont határozottan vitatják ezeket az állításokat, az elvándorlás, az elmenekülés elméletét preferálják. Ezt egyes hazai tudósok, illetve régi krónikások is megerősítik, de mielőtt erre rátérnék, fogadjuk el kiindulási pontként, amit Bakay Kornél mond: „…a magyarokat szavárdnak, szabírnak nevezték és a szabír-magyarok egyik későbbi szállásterülete nem az Urál vidékén és Nyugat-Szibériában, hanem a Fekete-tengerbe ömlő Kubán-folyótól délre, a Kaukázus vidékén volt.”

A szakemberek szerint továbbá az is tudható, hogy ezek a szabír vagy szavárd magyarok két részre szakadtak; „az egyik rész kelet felé ment, és Perzsia vidékén telepedett le, ezeket a türkök régi nevén mostanáig (időszámítás után 950 tájáig) szabartoi aszphaloi-nak hívják, a másik rész nyugatra ment lakni, az Etelköz nevezetű helyekre” írja egy ugyancsak régi krónika. Mellesleg nemcsak bizánci, hanem régi arab, perzsa és örmény források is tudósítanak a magyarságról. Tulajdonképpen arról is, hogy a törzsek szétváltak, valószínűleg ennek lehet magyarázata, hogy más-más néven, hol szavárdoknak, hol türköknek, hol baskíroknak, vagy madjaroknak, madzsaroknak nevezik őket. Illetve azt is tudni lehet ezekből a különféle leírásokból, hogy ezek a magyarok (vagy, ha úgy jobban tetszik ősmagyarok) a Keleti Hun Birodalom alkotó elemei, népei voltak. Természetesen sok más, főként török nyelvű népekkel együtt.

A magyarok vándorlása

Ha vetünk egy pillantást a régi, vagy a régi korokat ábrázoló térképekre, azokról viszonylag jól leolvasható minden. Itt van például ez a fenti térkép, amelyen az látható, hogy a Don, a Volga környékén tanyázó magyarság egy része nyugat felé, a Dnyeper és a Dnyeszter folyók által közrefogott területre, Etelközbe vándorolt, míg más részük dél felé, az Abbaszída Birodalom szomszédságába költözött. Aki, vagy akik a térképet megrajzolták, nyilván tisztában voltak azzal, hogy magyarság egy része a Kaukázus hegyes-völgyes területéről egy másik hasonló, vagy nagyon hasonló helyre, a mai Törökország trabzoni kormányzóságának területére költözött. Oda, ahol később jelentős teaültetvények létesültek. Az első (általam ismert) teaszüretet ábrázoló fénykép, valamikor a 20. század első felében készült.

Valamikor a 20. század elején készült, teaszüretelőket ábrázoló kép.

 

Ennek a képnek az a jellegzetessége, hogy akkor még elég kis méretű volt a teacserje. Apró kis bokrok látszanak a képen és némiképp más a régi viselet is. Akkoriban még kizárólag kézzel szedték, úgy tépkedték a tealeveleket. Csak később terjedtek el a különféle vágóeszközök, az ollók, illetve az ollókra erősített zsákok. Aztán az ültetvények is nagyobban lettek. Illetve bizonyos idő elteltével az emberek egyik fő megélhetési forrásává vált azon a vidéken a tea termesztése, szedése, feldolgozása. A tealevelek leszedése, begyűjtése nem egy könnyű feladat, tekintve, hogy sokszor meredek hegyoldalakon kell dolgozni. Amit még az is nehezít, hogy gyakran váratlanul el-elered az eső.

A tealeveleket ma is kézzel szedik.

 

Bár manapság már vannak különféle kis ügyes szerkezetek, a tealeveleket mégis még ma is többnyire kézzel szedik. A család, a rokonság együtt dolgozik. Dologidőben minden munkáskézre szükség van. A meleg párás nyári időszakban kétszer-háromszor is beköszönt a teaszüret ideje. A kis zöld levelek gyorsan nőnek, a lenyesett hajtásokat hatalmas batyukba kötik, majd kötélpályákon, vagy a hátukon cipelve juttatják el a völgyben lévő gyűjtőhelyre. Ott autókra rakják és kis hegyi utakon szállítják egy központi gyűjtőhelyre, ahonnan a feldolgozóüzemekbe, gyárakba kerül. A teaszüretelők kora reggeltől késő estig dolgoznak. A munkájuk természetesen nemcsak abból áll, hogy leszedik, összegyűjtik, és megfelelő helyre eljuttatják a friss hajtásokat, a teaültetvényeket egész évben gondozni kell.

A tea virágának beporzásában fontos szerepe van a méheknek.

A teacserje (Camellia) nemzetséghez állítólag mintegy félszáz különféle örökzöld trópusi és szubtrópusi bokor, vagy alacsonyabb fafajta tartozik. A Törökországban, a fekete-tengeri régióban termesztett teafélék is ahhoz az ősrégi kultúrnövényfajtához tartoznak, melyek szülőhazáját Kína déli és délkeleti részére, továbbá az azzal szomszédos területekre, India, Burma, Vietnam és Laosz hegyvidékeire vezetik vissza. A tea, sok más növényhez hasonlóan virágokat is nevel, magokat is érlel. Ezekben az apró csonthéjas gömböcskékben van a tea igazi örökítő anyaga, amit a földbe vetés előtt pár napra vízbe kell áztatni. 

Íme a tea magja, amit ha kifejtünk a zöld burkából, egy kis csonthéjas magot kapunk.

 

Ilyen apró kis barna golyócskákat vetettünk mi is tavasszal az isztambuli lakásunk balkonjára. Sajnos a mintegy 20-25 magból mindössze egyetlen egy kelt ki. Ezért a napokban újabb 2-3 marék teamagot tettem vízbe és vetek el majd újra. Addig kísérletezgetek vele, míg egy igazi kis teaültetvényem nem lesz belőle…

A törökországi teakultúráról

TEA ÉS TÖRTÉNELEM

 

A spontán levegővételt leszámítva, talán a teaivás a másik legtermészetesebb dolog Törökországban. Ha vendég jön, teával kínáljuk, ha vendégségbe megyünk, teával kínálnak. Úton útfélen, szerte mindenütt az országban, apró kis üvegpoharakban szinte mindenhol és mindig lehet friss fekete teát kapni. Sokszor nem is kell érte fizetni, hiszen a barátságos fogadtatás, a tisztes vendéglátás, vagy a vendégszeretet egyik látványos kelléke is a finom, friss tea. Üljünk le most mi is egy ilyen frissen készült tea mellé és ismerkedjünk meg a törökországi teakultúrával. Továbbá mindazzal, ami ehhez a témához kapcsolódik.

Íme a hagyományos török tea, kis üvegpohárban...

Június elején csoda történt: isztambuli lakásunk balkonján, az egyik nagyméretű virágcserépben kidugta a fejecskéjét egy kis zöld növény. Egy igazi, hamisítatlan teacserje. Egy kis cserjécske! Gyorsan meg is jutalmaztam egy ibrik friss csapvízzel. Utána adtam csak hírt az örömteli eseményekről a feleségemnek, akivel március eleje óta vártuk e fontos eseményt, ami még a negyedik unokánk érkezésének hírét is megelőzte. A tea magokat egészen pontosan (feljegyeztem a teacserép oldalára, hogy) március 16-án dugtam a földbe. Előzőleg a kis barna golyócskákat mintegy 2 hétig vízben áztattam, úgy ahogyan azt a rokonság a lelkünkre kötötte. A teaültetvények környékén nevelkedett (kb. 80-90 éves) anyósomat szinte hetenként kérdeztem, hogy mikor dugják ki fejüket a palánták. Neki (ha a születési évéről ugyan fogalma sincsen) gondoltam legalább ezt tudnia kéne. De csak azt mondta legyek/legyünk türelemmel.

Így néz ki egy egészséges,  fiatal teacserje.

Hónapokat vártunk egy zacskó teamagra. Végül tavaly télen, megérkezett. Messziről jött Isztambulba. Több mint ezer kilométernyire tőlünk keletebbről, a feleségem szülőfalujából. Onnan arról a területről, amiről mostanában mindenkinek el szoktam mondani, hogy lehet, hogy magyarok is éltek arrafelé valamikor. Ezt néhány orientalista kutató és a valamikor Németh Gyula tanítványaként Magyarországon tanuló Hâmit Zübeyr Koşay, illetve egy Isztambulban élő „karadenizli” (Fekete-tenger melléki) történész is állítja.

A kaukázusi magyar királyságból Timur Lenk hadai elől menekülő szavárd magyarokról van szó. Nagy valószínűséggel ugyanis ők, azok, akiket a bizánci császárok „szávártohi aszpalohi”-nak „rendíthetetlen” szavárdoknak neveztek. Illetve az újabb kutatások szerint független (tehát senki fennhatósága alá nem tartozó) iszlám vallású szavárd magyarokról van szó. Róluk ír Ibn Battúta is, aki még a régi, a kaukázusi országukban találkozott velük. Ibn Battúta az iszlám világ 9–14. századi virágkorának nagy utazója, egyúttal minden utazók egyik legnagyobbika, járt a kaukázusi magyar királyság fővárosában. Erről egyebek mellett a következőket mondja négy kötetben megjelent könyvében:

„Madzsar városában voltunk a pénteki ima alkalmából. Amikor befejezték az imát, Idzs-eddin hitszónok egy székre ült. Ez jogtudor volt és Bokharában egyike a kitüntetett embereknek. Nagyszámú tanítványa és Korán-olvasója volt, akik ezt a könyvet előtte olvasták… Ez jelentős és egyik legszebb város, a türkökhöz tartozik. Nagy folyó (Kuma) mellett fekszik. Kertek találhatók ott és gyümölcs bőségesen. Láttam ennek a városnak a bazárjában egy zsidót, aki üdvözölt és arabul beszélt hozzám. Kérdezősködtem tőle, érintve az országát is, mire elmondta, hogy spanyol eredetű. Azért érkezett, hogy világot lásson. Nem a tengeren utazott, hanem szárazföldön jött nagy Konstantinápolyból, Kisázsiából és a cserkeszek földjéről. Hozzátette, hogy elutazásának időpontja Spanyolországból 3 hónappal ezelőtt volt. Az utazó kereskedők, akik ismerik ezeket a dolgokat, biztosítottak engem beszédének igazságáról.”

Majd a neves muszlim utazó a mai Magyarországon kevésbé ismert, a Kárpát-medencei Magyarországgal egy időben létezett, kaukázusi magyar királyságról a következőket mondja:

„Tanúja voltam ebben az országban olyan figyelemreméltó dolognak, azaz jelenségnek, amelyet az asszonyok élveznek a türköknél; őket csakugyan egy ranggal magasabbra tartják, mint a férfiakat. Készülődtünk elutazni Madzsar városából, hogy a szultán tábora felé irányozzunk. Ez négynapi járásra volt egy Besdagh nevű helyen. A »bes« értelme a türkök nyelvén »öt« és a »dagh«  jelentése »hegy«. Ebben az Öthegyben van egy meleg vizű forrás, s abban a türkök mosakodnak, mert azt tartják, hogy ha ott valaki megfürdik, biztonságban van a betegségek támadásától.”

Ibn Battúta, a muszlim világutazó, aki  felkereste a kaukázusi magyarokat is.

 Ibn Battúta ezen kívül azt is leírja, hogy olyan magyarokkal is találkozott, akik folyton költözködtek és „magukkal vitték a mecseteket és piacokat is.” Továbbá látta azt is, hogy „a konyhák füstje emelkedett a levegőbe, mert a türkök ételeiket utazás közben is megfőzik.” Ezek a türkök persze magyarok voltak, iszlám vallású magyarok, akiknek egy része letelepedett, más részük viszont folytonosan fel-felkerekedett és vándorolt. Mint a muszlim utazó írja, ismerték az erjesztett lótejet, mert „Kimize (kumisz) tömlőik” voltak, asszonyaikat pedig khatum (=úrnő) néven nevezték. A kaukázusi magyarok ételeiről, étkezési szokásairól, talán egyszer majd egy másik bejegyzésben bővebben írok. Most viszont térjünk vissza Törökországba, a Trabzon környéki teaültetvények földjére. Oda, ahol a mostani török köztársaság kikiáltása előtt még olyan helynevek voltak, mint például a „Magyarok kútja”, (törkül: Macarla kuyu) természetesen nem a mostani latin betűs írással, hanem a régi oszmán-török betűkkel, ami tudvalevő, hogy az arab írás egyik változata volt.

A Kuma-parti Magyarország és a menekültek lehetséges útvonala.

Aki esetleg még nem hallott róla, azoknak magyarázatként, még megemlítem, hogy a kaukázusi magyar királyság fővárosa volt az a bizonyos imént idézett „Madzsar”, vagyis Magyar! Ami a Kuma folyó két partján terült el, hasonlóan, mint a mai magyarországi főváros Budapest. Ennek is volt budai és pesti oldala, csakhogy itt az egyiket „kicsi magyarnak” a másikat meg „nagy magyarnak” említik a krónikák. Nos, innen ebből az országból, ebből a fővárosból menekültek délfelé (is), akik ezt megtehették, és Timur Lenk haragja elől szökni tudtak. A sánta Timur ugyanis zokon vette, hogy a kaukázusi magyarság nem hódolt neki sem, illetve, hogy az ellenségei mellé állt. A korabeli hírek szerint az egész kaukázusi országot megsemmisítette, egy éjszaka leforgása alatt, lekaszaboltatta, akit csak tudott.

Hogy igaz-e vagy sem, nem tudom. De vannak, akik azt állítják, hogy ez a szétszóródott szavárd magyarság nemcsak helyet talált magának a Trabzon környékén, hanem évszázadokon át ott éltek és később is fennmaradt az emlékük. Amikor az oszmán törökök meghódították azt a hegyes-völgyes vidéket is, akkor már szinte őshonosnak számítottak ott a mi magyarjaink. Timur Lenk, aki az 1396 januárjában földig rombolta a kaukázusi királyságot, később több csatában vereséget mért a fiatal török államra. I. Bajazid 1402-ben maga is fogságba esett, és Timur, aki végig dúlta egész Kis-Ázsiát, egy vasketrecben tartotta. Végül szövetségesei Bizánc, Trapezunt (vagyis mai nevén Trabzon), Velence és Genova cserbenhagyták. 

(foly. köv)